Amit a férjem a hátam mögött költött el.
Adriana közben közvetlenül is információkat kért a vagyonkezelő intézménytől.
És ott újabb nyugtalanító részletre bukkant.
Egy állítólag általam küldött e-mailben azt kérték, hogy Juliánt ismerjék el a hivatalos képviselőmnek, aki „segítséget nyújt a vagyonkezelési ügyek intézésében”.
A levélhez meghatalmazást is csatoltak.
Az én nevemmel.
De nem az én aláírásommal.
Szerencsére a vagyonkezelő elutasította a kérelmet, és személyes megjelenést, valamint személyazonosság-igazolást kért.
Adriana elém tette a dokumentumokat.
– Sofía, a férjed terve nem kizárólag arra épült, hogy meghalsz.
Ránéztem.
– Azt is el akarta érni, hogy mindenki alkalmatlannak tartson a saját ügyeid intézésére.
Abban a pillanatban eszembe jutottak a közös vacsorák.
Azok az esték, amikor Julián nevetve mesélte, hogy állítólag folyton elfelejtem, hová tettem a kulcsaimat.
Mariana mindig hozzátett valamit.
– Jaj, hát Sofi túl sokat dolgozik. Csoda, hogy később arra sem emlékszik, mit írt alá!
Ezt az anyám előtt mondták.
A barátaink előtt.
Még az üzleti partnereink előtt is.
Én pedig ártatlan tréfának hittem.
Most már világosan láttam.
Hetek óta tudatosan építettek fel rólam egy hamis képet.
Egy olyan nő képét, aki zavart, feledékeny, és képtelen felelősségteljes döntéseket hozni.
Mert tudták, hogy ez egyszer még a javukra válhat.
Az ügyészség intézkedett a digitális bizonyítékok megőrzéséről, és megkezdte a szükséges eljárásokat a hálószoba és a kapcsolódó dokumentumok vizsgálatához.
Egy igazságügyi szakértő mintákat vett a párnahuzatomból és magából a párnából.
Az eredményekre azonban várni kellett.
A hamis orvosi szakvélemény eredetét is vizsgálni kezdték.
Az a rendelő, amelynek fejléce a dokumentumon szerepelt, egyértelműen kijelentette, hogy soha nem állított ki ilyen jelentést.
Délután újabb banki értesítés érkezett.
Valaki egy számomra ismeretlen eszközről megpróbálta visszaállítani a jelszavamat.
A bank segítségével azonnal zároltattam a hozzáféréseket, és az adatokat átadtam a nyomozóknak.
Azt hittem, Julián kétségbeesetten rögtönöz, mert sorra meghiúsulnak a tervei.
Aztán Adriana mutatott egy fényképet, amely már a nyomozati anyag részét képezte.
Az „Előkészületek” mappából származó egyik lap volt rajta.
Mariana egy naptárba három szót írt.
„Ha nem írja alá: vasárnap.”
Abban a pillanatban megértettem valamit.
A párnámra csepegtetett folyadék nem az egyetlen tervük volt.
És a vasárnapot sem véletlenül választották ki.
Arra a napra születésnapi vacsorát szerveztek nekem.
A negyvenedik születésnapomra.
A saját otthonunkban.
És éppen Mariana ajánlotta fel, hogy mindent ő készít elő.
3. RÉSZ
Az első dolgom az volt, hogy lemondjam a születésnapi vacsorát.
Nem írtam udvarias üzenetet a családi csoportba arról, hogy rosszul érzem magam.
Nem találtam ki semmilyen ártalmatlan kifogást.
Ehelyett felhívtam az édesanyámat.
A lehető legvilágosabban elmagyaráztam neki, hogy semmiképpen ne menjen el a házunkba, és ne fogadjon el semmilyen ételt vagy italt, amelyet Julián vagy Mariana készített.
Ezután megkértem Lucíát, hogy figyelmeztesse a többi közeli rokont és barátot is, anélkül hogy a folyamatban lévő nyomozás részleteit elárulná.
Anyám hosszú másodpercekig hallgatott.
Aztán olyasmit mondott, amitől összeszorult a szívem.
– Sofía… három héttel ezelőtt Julián azt mondta nekem, hogy emlékezetkieséseid vannak.
Erősebben szorítottam a telefont.
– Arra kért, ne zaklassalak kérdésekkel. Azt mondta, csak még jobban összezavarnálak vele.
Ezek a szavak jobban fájtak, mint vártam.
Az anyám hallgatott, mert azt hitte, ezzel engem véd.
Juliánnak sikerült elérnie, hogy még azok az emberek is kételkedjenek a szavaimban, akik a legjobban szerettek.
Mindezt még azelőtt, hogy egyáltalán gyanakodni kezdtem volna rá.
– Anya, most arra van szükségem, hogy higgy nekem. Akkor is, ha egyelőre nem mondhatok el mindent.
– Hiszek neked, kislányom.
A hangja megremegett.
– És ha bárki megkérdezi, pontosan el fogom mondani, mit mesélt nekem Julián.
Anyám nem kezdett saját nyomozásba.
Nem ment oda a férjemhez, hogy számon kérje.
Egyszerűen eldöntötte, hogy többé nem fogja tudtán kívül támogatni a hazugságait.
A következő napokat Lucía lakásában töltöttem.
Egy biztonságos eszközről megváltoztattam az összes jelszavamat, kijelentkeztem a közösen használt fiókokból, és további biztonsági intézkedéseket kértem a bankoktól.
Adriana megtette a szükséges polgári jogi lépéseket, hogy senki ne intézhessen ügyeket a nevemben kétes eredetű dokumentumok felhasználásával.
A feljelentett veszély miatt védelmi intézkedéseket is kérelmeztünk.
Hivatalos levelek, újabb és újabb kihallgatások, hosszú, álmatlan éjszakák következtek.
Néha az éjszaka közepén riadtam fel.
Olyankor úgy éreztem, mintha még mindig annak a párnahuzatnak a szagát érezném.
Legszívesebben felhívtam volna Juliánt.
Ordítani akartam vele.
A szemébe akartam mondani, hogy mindent tudok.
De azt is tudtam, hogy egy dühös vádaskodás nem helyettesítheti a szakértői bizonyítékokat.
Pénteken, amikor Julián állítólag visszatért Monterreyből, egy fényképet küldött.
Egy csokor vörös rózsa volt rajta.
Az üzenet így szólt:
„Már itthon vagyok. Beszélnünk kell. Mariana szerint együtt meg tudjuk oldani a stresszproblémádat.”
Csak annyit válaszoltam, hogy nem megyek haza, és ezentúl minden pénzügyi kérdésben Adrianával kell egyeztetnie.
Három percen belül hétszer hívott fel.
Aztán újabb üzenet érkezett.
„Ne hallgass a húgodra! Telebeszéli a fejed mindenféle ostobasággal. Segítségre van szükséged.”
Ezt az üzenetet is elmentettem.
Még mindig ugyanazzal próbálkozott.
El akarta hitetni mindenkivel, hogy képtelen vagyok önállóan gondolkodni.
Közben átnéztem az összes elérhető bankszámlamozgást, és kikértem egy régi kezességvállalási szerződés másolatát, amelyet évekkel korábban Julián cégének érdekében írtam alá.





