Szóhoz sem jutottam.
De ő még nem végzett.
– Guillermo is ott lesz. És mire ő végez veled, még ezt a nevetséges kis állásodat is elveszíted!
Elégedetten elmosolyodott.
Biztos volt benne, hogy összetört.
Hogy végérvényesen tönkretett.
Csakhogy egyetlen dolgot nem tudott.
Abban a pillanatban éppen annak az étteremnek az igazi tulajdonosával kezdett háborút, ahol néhány nap múlva százhúsz ember előtt akart megalázni.
2. RÉSZ
Egy kis bőrönddel és Don Efraín régi receptfüzetével a kezemben hagytam el a lakást.
Semmi mást nem vittem magammal.
Esteban az ajtóban állt, és gúnyosan nevetett.
– Egy hetet sem bírsz ki nélkülem! Amikor elfogy a pénzed, majd négykézláb mászol vissza hozzám, és könyörögni fogsz, hogy fogadjalak vissza!
Nem válaszoltam.
Taxiba ültem, és egy Querétaro külvárosában, a Santa Catarina-víztározó közelében álló kis házhoz mentem.
Évek óta az enyém volt.
Ez volt a menedékem.
Esteban még a létezéséről sem tudott.
Másnap reggel felhívtam Adrianát.
– El akarok válni. A lakást is meg kell védenünk. Nem engedhetjük, hogy Esteban eladja, mielőtt rendeznénk, mi lesz azzal a pénzzel, amiből megvásároltam.
Az ügyvédem azonnal intézkedett.
Megindította a megfelelő bírósági eljárást, és ideiglenes intézkedéseket kért annak megakadályozására, hogy Esteban eladhassa az ingatlant.
Armando eközben hivatalosan visszavonta a céges autó használatára adott engedélyt.
Nem sokkal később dühödt telefonhívást kaptam.
– Ellopod az autómat?! – ordította Esteban.
– Az autó a cégem tulajdona, Esteban. Te csak engedélyt kaptál a használatára.
– A te céged? Ne nevettess már!
Bontottam a vonalat.
Aznap délután összehívtam Adrianát, Armandót és Leticiát, a könyvelőmet.
Alaposan megvizsgáltuk Guillermo Cárdenas üzleti ügyeit.
Hamarosan kiderült valami rendkívül fontos.
Guillermo hatalmas hiteleket vett fel az ingatlanfejlesztési projektje finanszírozására.
Az én éttermem megvásárlása nélkül nem tudta volna befejezni az egész komplexumot, és a befektetői bizalma is veszélybe került volna.
A La Hierbuenára tehát sokkal nagyobb szüksége volt, mint azt korábban gondoltam.
De Adriana egy másik veszélyre is felhívta a figyelmemet.
A házasságunk során Esteban számos olyan nyugtát, háztartási dokumentumot és szerződést írt alá, amelyeken az én aláírásom is szerepelt.
Az ügyvédem attól tartott, hogy ezeket a mintákat hamisított szerződések készítésére használhatják fel.
Ekkor eszembe jutott valami.
Egy apró, zöld jel, amelyet mindig az aláírásom alá tettem.
Don Efraín tanított rá, amikor annak idején elkezdtük rendszerezni és írásban rögzíteni a receptjeinket.
Teljesen jelentéktelen szokásnak tűnt.
Akkor még nem sejtettem, milyen fontos szerepe lesz.
Két nappal a La Hierbuena évfordulós ünnepsége előtt Rosa asszony váratlanul megjelent nálam.
Egy üveg házi lekvárt hozott.
Olyan kedvesen mosolygott, mintha soha életében nem mondott volna rám egyetlen rossz szót sem.
– Verónica, drágám, rendezzük ezt civilizált emberek módjára! Mondj le a lakásról, Esteban pedig meghagy neked néhány bútort. A te kis fizetésedből úgysem tudnál ügyvédet fizetni.
Nyugodtan ránéztem.
– Ki kérte meg, hogy idejöjjön?
A mosolya azonnal eltűnt.
– Guillermo Cárdenas befolyásos ember. A helyedben nem húznék vele ujjat.
Ekkor mindent megértettem.
Még az anyósom is együttműködött velük.
Aztán elérkezett a szombat.
A La Hierbuena fennállásának évfordulóját ünnepeltük.
Közel százhúsz vendéget hívtunk meg.
Élőzene szólt, az étterem ünnepi díszbe öltözött, a séfjeink pedig különleges menüvel készültek.
A meghívottak között üzletemberek, orvosok, újságírók és az idegenforgalmi ágazat ismert képviselői is megjelentek.
Én szokás szerint a bejáratnál fogadtam őket.
Egyszerű fekete ruha volt rajtam.
A mellkasomon ott volt a kis névtáblám.
Este nyolckor megérkezett Esteban.
Vele jött Jimena, Guillermo és Rosa asszony is.
A férjem rám sem nézett, csak a kezembe nyomta a zakóját.
– Vigyázz rá rendesen! És hozz nekünk italokat! Fontos emberekkel vagyunk itt.
Jimena fennhéjázóan elmosolyodott.
Guillermo úgy mérte végig az éttermet, mintha máris a sajátjának tekintené.
Vacsora közben Armando közölte vele, hogy a tulajdonosnő is jelen van.
Guillermo azonnal körbenézett a teremben.
Valószínűleg egy elegáns, előkelő asszonyt keresett.
Eszébe sem jutott a bejárat felé pillantani.
Este kilenckor Esteban egy kanállal megkocogtatta a poharát.
– Hölgyeim és uraim! Egy pillanat figyelmet kérek! Fontos bejelentenivalóm van!
A zene elhallgatott.
Mindenki felé fordult.
Esteban felemelte a kezét, és egyenesen rám mutatott.
– Az a nő ott a bejáratnál a feleségem. Illetve helyesbítek: hamarosan a volt feleségem!
Néhány vendég döbbenten nézett rám.
A férjem azonban folytatta.
– Nyolc éven át én tartottam el! Én adtam neki tetőt a feje fölé és tisztességes életet! De most már elegem van abból, hogy egy ambíció nélküli embert cipeljek a hátamon!
Zavarodott suttogás futott végig a termen.
Esteban láthatóan élvezte a figyelmet.
Magasba emelte a poharát.
– A lakás az enyém! Az autó az enyém! És most végre találtam egy nőt, aki valóban hozzám illik!
Magához húzta Jimenát.
Rosa asszony lelkesen tapsolni kezdett.
Amikor azonban észrevette, hogy senki sem csatlakozik hozzá, zavartan leengedte a kezét.
Ekkor Esteban elkövette élete legnagyobb hibáját.
Brunóra, a biztonsági szolgálatunk vezetőjére mutatott.
– Hé, te, nagydarab! Vezesd ki innen ezt a nőt! Tönkreteszi az estémet!
Bruno korábban ugyanabban az autókereskedésben dolgozott, ahol Esteban.
Néhány hónappal korábban a férjem azzal vádolta meg, hogy pénzt lopott, és megrongált egy autót.
Miután meghallgattam Bruno történetét, és ellenőriztem a referenciáit, munkát adtam neki.
Esteban nem tudta, hogy most már nekem dolgozik.
Bruno lassan elindult.
Egy mozdulattal begombolta a zakója felső gombját.
Mindig ezt tette, amikor valamilyen konfliktusba kellett beavatkoznia.
Esteban elégedetten vigyorgott.
Biztos volt benne, hogy néhány másodperc múlva százhúsz ember előtt fognak kidobni.
Csakhogy Bruno egyszerűen elsétált mellette.
Átvágott a termen.
Megállt mellettem.
Aztán határozott, mindenki számára jól hallható hangon megszólalt:
– Verónica asszony, a hetes asztalnál ülő vendég azt követeli, hogy távolítsuk el önt a saját étterméből. Mit parancsol, főnökasszony?
Síri csend lett.
Senki sem mozdult.
Még a poharak csilingelése is elhalt.
Esteban arcáról egyetlen pillanat alatt eltűnt a mosoly.
Guillermo Cárdenas pedig olyan hirtelen pattant fel a székéből, mintha villám csapott volna belé.





