Bólintottam.
– A férjem egy mentőakció közben vesztette életét – mesélte. – A kislányom napok óta arról a nyuszis süteményről beszél, amit holnap fog kapni.
Fájdalmas gombóc szorította össze a torkomat.
– Meg fogja kapni – ígértem.
Csakhogy miközben visszafelé vezettem, fogalmam sem volt, hogyan fogom betartani a szavamat.
Nem sokkal éjfél előtt egyszer csak megláttam egy idős férfit, amint belépett a pékség udvarára.
Egy kis kocsit húzott maga után, rajta több hűtőládával.
Az apósom volt az.
– Ernesto papa! Mit keres itt?
– Hoztam neked valamit, amit otthon találtam.
Kinyitotta az egyik hűtőládát.
Benne ott voltak a vajak és a tejszínesdobozok.
Még mindig hidegek voltak.
Azonnal felismertem a címkéket, amelyeket én magam írtam rájuk.
– Hol találta ezeket?
Az apósom lesütötte a szemét.
– Patricia hozta haza ma este ezeket a dobozokat. Azt mondta, meglepetésnek szánja őket, és elrejtette az egészet a háztartási helyiségben.
Döbbenten bámultam rá.
– És Rogelio?
Ernesto bácsi hosszú másodpercekig hallgatott.
Aztán halkan megszólalt.
– Kislányom, a férjed tudta, hogy azok a dobozok ott vannak.
Abban a pillanatban megszólalt a telefonja.
Rogelio hívta.
Az apósom felvette, és a fia tudta nélkül kihangosította.
– Apa, Elenával vagy? – kérdezte a férjem.
– Igen.
Nyomasztó csend következett.
Aztán Rogelio olyasmit mondott, amit életem végéig nem fogok elfelejteni.
– Akkor mondd meg neki, hogy hagyja abba a hősködést! Holnap úgysem megy senki azokért az átkozott süteményekért.
Az apósomra néztem.
Ő is teljesen megdöbbent.
– Ezt meg honnan tudod? – kérdezte Ernesto.
Rogelio mély levegőt vett.
Majd kimondta azt a mondatot, amely mindent megváltoztatott.
– Mert én magam intéztem el, hogy az alapítvány senkit se küldjön értük.
3. RÉSZ – A FÉRJEM AZT HITTE, GYŐZÖTT. DE ARRA NEM SZÁMÍTOTT, HOGY A SAJÁT APJA FORDUL ELLENE
Hosszú másodpercekig senki sem szólt egyetlen szót sem.
Az apósom még mindig a kezében tartotta a telefont, és úgy meredt a kijelzőre, mintha az imént egy teljesen idegen emberrel beszélt volna.
– Rogelio – szólalt meg végül súlyos hangon. – Mit mondtál az előbb?
– Apa, ne avatkozz bele! Elenának végre pihennie kell. Ha elveszíti ezt a megrendelést, talán megérti, hogy már nem képes tovább működtetni a pékséget.
– Te mondtad az alapítványnak, hogy ne küldjék el a szállítójárművet?
– Megtettem, amit kellett.
Ernesto bácsi lehunyta a szemét.
– Fiam, hatvankét éves vagy. Azt hittem, ennyi idősen már megtanultad, mekkora különbség van aközött, hogy vigyázol valakire, és aközött, hogy tönkreteszed azt, amit a legjobban szeret.
Rogelio nem válaszolt.
Ehelyett Patricia hangját hallottuk a háttérből.
– Most már tedd le azt az átkozott telefont! Azok a sütemények nem a mi gondunk!
Az apósom megszakította a hívást.
Levette a kabátját, felakasztotta az ajtó mellé, majd feltűrte a pulóvere ujját.
– Nos, kislányom. Hol kezdjük?
Döbbenten néztem rá.
– Ernesto papa, magának haza kell mennie. Mindjárt éjfél van.
– És itt hagyjalak egyedül háromszáz süteménnyel? Ennyire bolond azért még nem vagyok.
– De odakint rettenetesen hideg van.
Elmosolyodott.
– Negyven évig javítottam teherautók hűtőberendezéseit. Talán csak értek valamicskét a hideghez, nem gondolod?
Azon a szörnyű éjszakán először sikerült elmosolyodnom.
Csakhogy még mindig volt egy hatalmas problémánk.
Az áramfejlesztő nem indult be.
Az apósom kinyitotta az üzemanyagtartályt, és belevilágított a zseblámpájával.
– Elena, itt nemcsak az üzemanyag hiányzik. Víz is van benne, pedig annak semmi keresnivalója ott.
Felfordult a gyomrom.
Ez végleg bebizonyította, hogy nem véletlen meghibásodás történt.
Valaki gondosan előkészítette a katasztrófát.
Az apósom talált egy kis kézi szivattyút, amelyet általában karbantartáshoz használtunk.
Sikerült némi benzint leszívnunk az autómból, és áttöltenünk az áramfejlesztőbe, miközben ő megtisztította az érintett alkatrészeket.
Többszöri próbálkozás után a motor végre beindult.
Abban a pillanatban úgy éreztem, soha életemben nem hallottam még annál gyönyörűbb hangot.
A pékség lámpái ismét kigyulladtak.
– Van áramunk! – kiáltottam boldogan.
Ekkor kinyílt a hátsó szoba ajtaja.
Rosa állt ott egy bőrönddel, mellette az unokája.
– Elena asszony, holnap kora reggel elmegyünk. Nem szeretnénk több gondot okozni magának.
Azonnal odasiettem hozzá.
– Rosa, kérlek, bocsáss meg nekem!
Lesütötte a szemét.
– Én soha nem loptam volna magától.
– Tudom. Megijedtem, elveszítettem a bizalmamat benned, és igazságtalanul bántam veled.
Rosa összeszorította az ajkát.
– Amikor elveszítettük az otthonunkat Acapulcóban, az unokámmal hetekig ott aludtunk, ahol éppen megtűrtek minket. Maga volt az első ember, aki munkát és fedelet adott a fejünk fölé. Éppen ezért fájt ennyire, hogy nem bízott bennem.
A szavai egyenesen a szívembe hasítottak.
– Nem kell elmenned, Rosa. Amíg szükséged van rá, ez a hely a te otthonod is.
Néhány másodpercig némán néztük egymást.
Végül Rosa letette a bőröndöt a fal mellé, levette a kabátját, és kezébe vett egy cukrászkést.
– Akkor most hagyja abba a sírást, főnökasszony! Rengeteg dolgunk van még.
Átöleltük egymást.
Aztán munkához láttunk.
Az apósom hűtőládákból, jégakkukból és védett tálcákból ideiglenes hűtőterületet alakított ki.
Odakint annyira lehűlt a levegő, hogy rövidebb időre a természetes hideget is felhasználhattuk. Folyamatosan figyelnünk kellett azonban arra, nehogy megfagyjon a cukormáz.
Rosa és én új tésztákat kevertünk.
Száznyolcvan süteményt még meg tudtunk menteni.
További százhúszat teljesen újra kellett sütnünk.
Éjfélkor távoli petárdák és tűzijátékok hangja hallatszott.
– Boldog új évet! – kiáltotta valaki az utcáról.
Mi tetőtől talpig lisztesen álltunk a pékségben.
Ernesto bácsi felemelte a kávéscsészéjét.
– Azokra, akik megtartják az ígéreteiket!
Összekoccintottuk a csészéinket.
Ebben a pillanatban Lupita jelent meg az ajtóban, kezében a nagymamája telefonjával.
– Anya azt mondta, éjfélkor felhív. De most nem veszi fel.
Rosa mozdulatlanná dermedt.
A lánya, Mariana, segélyszállítmányokat vitt az árvíz sújtotta településekre.
Azokon az utakon sok helyen akadozott a telefonhálózat.
– Biztosan még vezet, kicsim – próbálta megnyugtatni a nagymamája.
– És ha valami baja esett?
Ernesto bácsi nehézkesen letérdelt a kislány elé.
– Anyukád nagyon ügyesen vigyáz magára. De amíg várunk a hívására, segítenél nekünk valamiben?





