Bólintottam.

– A férjem egy mentőakció közben vesztette életét – mesélte. – A kislányom napok óta arról a nyuszis süteményről beszél, amit holnap fog kapni.

Fájdalmas gombóc szorította össze a torkomat.

– Meg fogja kapni – ígértem.

Csakhogy miközben visszafelé vezettem, fogalmam sem volt, hogyan fogom betartani a szavamat.

Nem sokkal éjfél előtt egyszer csak megláttam egy idős férfit, amint belépett a pékség udvarára.

Egy kis kocsit húzott maga után, rajta több hűtőládával.

Az apósom volt az.

– Ernesto papa! Mit keres itt?

– Hoztam neked valamit, amit otthon találtam.

Kinyitotta az egyik hűtőládát.

Benne ott voltak a vajak és a tejszínesdobozok.

Még mindig hidegek voltak.

Azonnal felismertem a címkéket, amelyeket én magam írtam rájuk.

– Hol találta ezeket?

Az apósom lesütötte a szemét.

– Patricia hozta haza ma este ezeket a dobozokat. Azt mondta, meglepetésnek szánja őket, és elrejtette az egészet a háztartási helyiségben.

Döbbenten bámultam rá.

– És Rogelio?

Ernesto bácsi hosszú másodpercekig hallgatott.

Aztán halkan megszólalt.

– Kislányom, a férjed tudta, hogy azok a dobozok ott vannak.

Abban a pillanatban megszólalt a telefonja.

Rogelio hívta.

Az apósom felvette, és a fia tudta nélkül kihangosította.

– Apa, Elenával vagy? – kérdezte a férjem.

– Igen.

Nyomasztó csend következett.

Aztán Rogelio olyasmit mondott, amit életem végéig nem fogok elfelejteni.

– Akkor mondd meg neki, hogy hagyja abba a hősködést! Holnap úgysem megy senki azokért az átkozott süteményekért.

Az apósomra néztem.

Ő is teljesen megdöbbent.

– Ezt meg honnan tudod? – kérdezte Ernesto.

Rogelio mély levegőt vett.

Majd kimondta azt a mondatot, amely mindent megváltoztatott.

– Mert én magam intéztem el, hogy az alapítvány senkit se küldjön értük.

3. RÉSZ – A FÉRJEM AZT HITTE, GYŐZÖTT. DE ARRA NEM SZÁMÍTOTT, HOGY A SAJÁT APJA FORDUL ELLENE

Hosszú másodpercekig senki sem szólt egyetlen szót sem.

Az apósom még mindig a kezében tartotta a telefont, és úgy meredt a kijelzőre, mintha az imént egy teljesen idegen emberrel beszélt volna.

– Rogelio – szólalt meg végül súlyos hangon. – Mit mondtál az előbb?

– Apa, ne avatkozz bele! Elenának végre pihennie kell. Ha elveszíti ezt a megrendelést, talán megérti, hogy már nem képes tovább működtetni a pékséget.

– Te mondtad az alapítványnak, hogy ne küldjék el a szállítójárművet?

– Megtettem, amit kellett.

Ernesto bácsi lehunyta a szemét.

– Fiam, hatvankét éves vagy. Azt hittem, ennyi idősen már megtanultad, mekkora különbség van aközött, hogy vigyázol valakire, és aközött, hogy tönkreteszed azt, amit a legjobban szeret.

Rogelio nem válaszolt.

Ehelyett Patricia hangját hallottuk a háttérből.

– Most már tedd le azt az átkozott telefont! Azok a sütemények nem a mi gondunk!

Az apósom megszakította a hívást.

Levette a kabátját, felakasztotta az ajtó mellé, majd feltűrte a pulóvere ujját.

– Nos, kislányom. Hol kezdjük?

Döbbenten néztem rá.

– Ernesto papa, magának haza kell mennie. Mindjárt éjfél van.

– És itt hagyjalak egyedül háromszáz süteménnyel? Ennyire bolond azért még nem vagyok.

– De odakint rettenetesen hideg van.

Elmosolyodott.

– Negyven évig javítottam teherautók hűtőberendezéseit. Talán csak értek valamicskét a hideghez, nem gondolod?

Azon a szörnyű éjszakán először sikerült elmosolyodnom.

Csakhogy még mindig volt egy hatalmas problémánk.

Az áramfejlesztő nem indult be.

Az apósom kinyitotta az üzemanyagtartályt, és belevilágított a zseblámpájával.

– Elena, itt nemcsak az üzemanyag hiányzik. Víz is van benne, pedig annak semmi keresnivalója ott.

Felfordult a gyomrom.

Ez végleg bebizonyította, hogy nem véletlen meghibásodás történt.

Valaki gondosan előkészítette a katasztrófát.

Az apósom talált egy kis kézi szivattyút, amelyet általában karbantartáshoz használtunk.

Sikerült némi benzint leszívnunk az autómból, és áttöltenünk az áramfejlesztőbe, miközben ő megtisztította az érintett alkatrészeket.

Többszöri próbálkozás után a motor végre beindult.

Abban a pillanatban úgy éreztem, soha életemben nem hallottam még annál gyönyörűbb hangot.

A pékség lámpái ismét kigyulladtak.

– Van áramunk! – kiáltottam boldogan.

Ekkor kinyílt a hátsó szoba ajtaja.

Rosa állt ott egy bőrönddel, mellette az unokája.

– Elena asszony, holnap kora reggel elmegyünk. Nem szeretnénk több gondot okozni magának.

Azonnal odasiettem hozzá.

– Rosa, kérlek, bocsáss meg nekem!

Lesütötte a szemét.

– Én soha nem loptam volna magától.

– Tudom. Megijedtem, elveszítettem a bizalmamat benned, és igazságtalanul bántam veled.

Rosa összeszorította az ajkát.

– Amikor elveszítettük az otthonunkat Acapulcóban, az unokámmal hetekig ott aludtunk, ahol éppen megtűrtek minket. Maga volt az első ember, aki munkát és fedelet adott a fejünk fölé. Éppen ezért fájt ennyire, hogy nem bízott bennem.

A szavai egyenesen a szívembe hasítottak.

– Nem kell elmenned, Rosa. Amíg szükséged van rá, ez a hely a te otthonod is.

Néhány másodpercig némán néztük egymást.

Végül Rosa letette a bőröndöt a fal mellé, levette a kabátját, és kezébe vett egy cukrászkést.

– Akkor most hagyja abba a sírást, főnökasszony! Rengeteg dolgunk van még.

Átöleltük egymást.

Aztán munkához láttunk.

Az apósom hűtőládákból, jégakkukból és védett tálcákból ideiglenes hűtőterületet alakított ki.

Odakint annyira lehűlt a levegő, hogy rövidebb időre a természetes hideget is felhasználhattuk. Folyamatosan figyelnünk kellett azonban arra, nehogy megfagyjon a cukormáz.

Rosa és én új tésztákat kevertünk.

Száznyolcvan süteményt még meg tudtunk menteni.

További százhúszat teljesen újra kellett sütnünk.

Éjfélkor távoli petárdák és tűzijátékok hangja hallatszott.

– Boldog új évet! – kiáltotta valaki az utcáról.

Mi tetőtől talpig lisztesen álltunk a pékségben.

Ernesto bácsi felemelte a kávéscsészéjét.

– Azokra, akik megtartják az ígéreteiket!

Összekoccintottuk a csészéinket.

Ebben a pillanatban Lupita jelent meg az ajtóban, kezében a nagymamája telefonjával.

– Anya azt mondta, éjfélkor felhív. De most nem veszi fel.

Rosa mozdulatlanná dermedt.

A lánya, Mariana, segélyszállítmányokat vitt az árvíz sújtotta településekre.

Azokon az utakon sok helyen akadozott a telefonhálózat.

– Biztosan még vezet, kicsim – próbálta megnyugtatni a nagymamája.

– És ha valami baja esett?

Ernesto bácsi nehézkesen letérdelt a kislány elé.

– Anyukád nagyon ügyesen vigyáz magára. De amíg várunk a hívására, segítenél nekünk valamiben?