Lupita bólintott.
– Szükségünk lenne valakire, aki megszámolja a dobozokat. Én már olyan öreg vagyok, hogy folyton elfelejtem a számokat.
A kislány elmosolyodott.
Leült a pult mellé, és számolni kezdett.
A következő órákban megállás nélkül dolgoztunk.
Én megtöltöttem a habzsákokat.
Rosa díszítette a süteményeket.
Ernesto bácsi ide-oda hordta a tálcákat, és ellenőrizte a hőmérsékletet.
Valahányszor elkészült egy újabb adag, Lupita boldogan felkiáltott:
– Huszonöt!
Kis idő múlva:
– Ötven!
Hajnali három óra körül az apósom néhány percre elbóbiskolt, miközben egy tálca süteményre vigyázott.
Amikor felébredt, húsz sütemény cukormáza a hidegtől megkeményedett és megrepedezett.
– Tönkretettem őket – motyogta.
Láttam, ahogy szégyenében könnyek gyűlnek a szemébe.
Leültem mellé.
– Papa, maga kétszáznyolcvanat megmentett. Nem fogunk húsz miatt sírni.
– De az húsz gyereket jelent.
– Akkor később sütünk nekik újakat. Nem feledkezünk meg róluk.
Az idős férfi a pulóvere ujjával megtörölte a szemét.
– Apád nagyon büszke lenne rád, Elena.
Ekkor már én sem tudtam tovább visszatartani a könnyeimet.
Apám tizenegy évvel korábban halt meg.
Az egykori kis szabóműhelyéből alakítottam ki a pékségemet, de a régi varrógépét a mai napig ott őriztem az egyik sarokban.
Mindig azt mondta, hogy az emberek talán elfelejtik, mennyi pénzt kerestél életedben, de azt soha nem felejtik el, hogy megtartottad-e a szavadat.
Rogelio pedig pontosan tudta ezt.
Éppen ezért választotta ezt a megrendelést a szabotázs célpontjául.
Nem csupán azt akarta, hogy pénzt veszítsek.
Azt akarta, hogy elveszítsem az önmagamba vetett hitemet is.
Reggel fél hétkor valaki kopogott az ajtón.
Patricia volt az.
Ugyanazt a piros sapkát viselte, mint az előző esti vacsorán, és egy termosz kávét tartott a kezében.
– Azért jöttem, mert apa nem ment haza. Egész éjszaka rettenetesen aggódtunk érte.
Az apósom nem válaszolt.
Figyelmesen tanulmányoztam Patricia arcát.
– Milyen figyelmes tőled, Patricia! Gyere csak be!
Megpillantotta a süteményekkel teli tálcákat.
Egyetlen pillanatra megváltozott az arckifejezése.
– Szóval sikerült megjavítanod a hűtőt?
– Néhány problémát sikerült megoldanunk.
– De jó.
Egyáltalán nem tűnt boldognak.
Letette a termoszt a pultra, majd megkérdezte, merre van a mosdó.
Megmutattam neki a folyosót.
Amint eltűnt, eszembe jutott valami.
Az elektromos kapcsolószekrény pontosan ugyanazon a folyosón volt.
Hangtalanul utána mentem.
Patricia a nyitott biztosítékszekrény előtt állt.
Az ujjai között egy biztosítékot tartott.
Úgy nézett ki, mintha éppen vissza akarná helyezni.
– Ezt kerested? – kérdeztem halkan.
Ijedtében összerezzent.
A biztosíték kiesett a kezéből.
– Halálra rémítettél!
Lehajoltam, és felvettem.
– Milyen érdekes. Tegnap pontosan ez az alkatrész tűnt el. Ma pedig véletlenül éppen a te kezedben bukkan fel.
– A földön találtam.
– Tényleg? Ugyanúgy, ahogy azt a húsz kiló vajat is, amit apád házában rejtettél el?
Patricia arca vörös lett.
– Semmi jogod kihallgatni engem!
– Akkor magyarázd meg, miért jöttél be tegnap este a pékségembe, amikor pontosan tudtad, hogy vacsorán vagyok!
– MERT ELEGEM VAN BELŐLED!
A kiáltása végigvisszhangzott az egész épületen.
Rosa megjelent a folyosó végén.
Patricia remegett a dühtől, a szemében könnyek csillogtak.
– Apa egész életemben a te kenyereidről beszél! A süteményeidről! Arról, milyen szorgalmas vagy! Minden vasárnap idejön! Néha már olyan, mintha te lennél a kedvenc lánya!
Megdermedtem.
– Patricia, én soha nem akartam elvenni tőled az apádat.
– Neked saját üzleted van, házad van, és mindenki csodál téged! Én meg még mindig albérletben lakom, és minden egyes pesót kétszer meg kell gondolnom, mielőtt elköltöm!
– És ezért döntöttél úgy, hogy tönkreteszed az életemet?
Ökölbe szorította a kezét.
– Rogelio azt akarta, hogy eladd az üzletet. Csak meg kellett értetnünk veled, hogy már nem bírsz mindennel egyedül.
– Ő adta oda neked a kulcsaimat?
Patricia hallgatott.
Ebben a pillanatban Ernesto bácsi lépett mellénk.
– Válaszolj neki, lányom!
Olyan határozottan beszélt, hogy Patricia lehajtotta a fejét.
– Igen.
Az apósom mély levegőt vett.
– És te engedted le az üzemanyagot az áramfejlesztőből?
– Vizet öntöttem bele, hogy ne működjön! De nem gondoltam, hogy ekkora baj lesz belőle!
Hitetlenkedve néztem rá.
– Tudtad, hogy háromszáz gyerek várja ezeket az ajándékokat.
Patricia sírni kezdett.
– Csak azt akartuk, hogy végre bezárd azt az átkozott pékséget!
Ernesto bácsi megtámaszkodott az ajtófélfában.
– Patricia, attól, hogy boldogtalan vagy a saját életedben, még nincs jogod tönkretenni valaki másét.
A lánya válaszolni akart, de ő folytatta.
– A szemközti gyógyszertár biztonsági őre látta, hogy tegnap éjjel bejöttél ide. Már beszéltem vele. Biztonsági kamerák is vannak, amelyek felvételei bizonyíthatják, mi történt.
A sógornőm halálsápadt lett.
– Apa…
– Meg fogod téríteni a kárt. Ha pedig nem teszed, Elena eldöntheti, hogy feljelentést tesz-e ellened.
Patricia búcsú nélkül távozott.
De a legszörnyűbb felfedezés még hátravolt.
Reggel hét óra húsz perckor megcsörrent a telefonom.
Az alapítvány koordinátora hívott.
– Elena asszony! Hála Istennek, hogy felvette!
– Jó reggelt! A sütemények már majdnem készen vannak.
A vonal másik végén döbbent csend támadt.
– Hogyhogy készen vannak? Maga nincs kórházban?
Egy pillanatra megszédültem.
– Kórházban?
– A férje tegnap este azt írta nekünk, hogy szívproblémája támadt, és mentőautóval kórházba szállították.
Meg kellett kapaszkodnom a pultban.
– Ez hazugság.
– Azt kérte, mondjuk le az átvételt, nehogy megzavarjuk a felépülését.
Tehát Rogelio nem elégedett meg azzal, hogy megpróbálta tönkretenni a süteményeket.
Egy újabb hazugságot is kitalált, hogy még akkor se juthassanak el a gyerekekhez, ha sikerül megmentenem őket.
– Kérem, nagyon figyeljen rám! – mondtam határozottan. – Teljesen jól vagyok, és kétszáznyolcvan sütemény készen áll az átadásra.
A koordinátor kis híján felkiáltott.
– De a szállítójárművünk már elindult a települések felé!
– Hol lesznek reggel kilenckor?
– A Zinacantepec felé vezető kijáratnál lévő benzinkúton, mielőtt rátérnek az országútra.
– Akkor ott találkozunk.
Letettem a telefont.
Rosa aggódva nézett rám.
– Mi történt?
– A férjem azt hazudta nekik, hogy kórházban vagyok. Lemondták az átvételt.
Ernesto bácsi lassan felegyenesedett.
– Akkor szükségünk lesz egy másik járműre.





