Lupita bólintott.

– Szükségünk lenne valakire, aki megszámolja a dobozokat. Én már olyan öreg vagyok, hogy folyton elfelejtem a számokat.

A kislány elmosolyodott.

Leült a pult mellé, és számolni kezdett.

A következő órákban megállás nélkül dolgoztunk.

Én megtöltöttem a habzsákokat.

Rosa díszítette a süteményeket.

Ernesto bácsi ide-oda hordta a tálcákat, és ellenőrizte a hőmérsékletet.

Valahányszor elkészült egy újabb adag, Lupita boldogan felkiáltott:

– Huszonöt!

Kis idő múlva:

– Ötven!

Hajnali három óra körül az apósom néhány percre elbóbiskolt, miközben egy tálca süteményre vigyázott.

Amikor felébredt, húsz sütemény cukormáza a hidegtől megkeményedett és megrepedezett.

– Tönkretettem őket – motyogta.

Láttam, ahogy szégyenében könnyek gyűlnek a szemébe.

Leültem mellé.

– Papa, maga kétszáznyolcvanat megmentett. Nem fogunk húsz miatt sírni.

– De az húsz gyereket jelent.

– Akkor később sütünk nekik újakat. Nem feledkezünk meg róluk.

Az idős férfi a pulóvere ujjával megtörölte a szemét.

– Apád nagyon büszke lenne rád, Elena.

Ekkor már én sem tudtam tovább visszatartani a könnyeimet.

Apám tizenegy évvel korábban halt meg.

Az egykori kis szabóműhelyéből alakítottam ki a pékségemet, de a régi varrógépét a mai napig ott őriztem az egyik sarokban.

Mindig azt mondta, hogy az emberek talán elfelejtik, mennyi pénzt kerestél életedben, de azt soha nem felejtik el, hogy megtartottad-e a szavadat.

Rogelio pedig pontosan tudta ezt.

Éppen ezért választotta ezt a megrendelést a szabotázs célpontjául.

Nem csupán azt akarta, hogy pénzt veszítsek.

Azt akarta, hogy elveszítsem az önmagamba vetett hitemet is.

Reggel fél hétkor valaki kopogott az ajtón.

Patricia volt az.

Ugyanazt a piros sapkát viselte, mint az előző esti vacsorán, és egy termosz kávét tartott a kezében.

– Azért jöttem, mert apa nem ment haza. Egész éjszaka rettenetesen aggódtunk érte.

Az apósom nem válaszolt.

Figyelmesen tanulmányoztam Patricia arcát.

– Milyen figyelmes tőled, Patricia! Gyere csak be!

Megpillantotta a süteményekkel teli tálcákat.

Egyetlen pillanatra megváltozott az arckifejezése.

– Szóval sikerült megjavítanod a hűtőt?

– Néhány problémát sikerült megoldanunk.

– De jó.

Egyáltalán nem tűnt boldognak.

Letette a termoszt a pultra, majd megkérdezte, merre van a mosdó.

Megmutattam neki a folyosót.

Amint eltűnt, eszembe jutott valami.

Az elektromos kapcsolószekrény pontosan ugyanazon a folyosón volt.

Hangtalanul utána mentem.

Patricia a nyitott biztosítékszekrény előtt állt.

Az ujjai között egy biztosítékot tartott.

Úgy nézett ki, mintha éppen vissza akarná helyezni.

– Ezt kerested? – kérdeztem halkan.

Ijedtében összerezzent.

A biztosíték kiesett a kezéből.

– Halálra rémítettél!

Lehajoltam, és felvettem.

– Milyen érdekes. Tegnap pontosan ez az alkatrész tűnt el. Ma pedig véletlenül éppen a te kezedben bukkan fel.

– A földön találtam.

– Tényleg? Ugyanúgy, ahogy azt a húsz kiló vajat is, amit apád házában rejtettél el?

Patricia arca vörös lett.

– Semmi jogod kihallgatni engem!

– Akkor magyarázd meg, miért jöttél be tegnap este a pékségembe, amikor pontosan tudtad, hogy vacsorán vagyok!

– MERT ELEGEM VAN BELŐLED!

A kiáltása végigvisszhangzott az egész épületen.

Rosa megjelent a folyosó végén.

Patricia remegett a dühtől, a szemében könnyek csillogtak.

– Apa egész életemben a te kenyereidről beszél! A süteményeidről! Arról, milyen szorgalmas vagy! Minden vasárnap idejön! Néha már olyan, mintha te lennél a kedvenc lánya!

Megdermedtem.

– Patricia, én soha nem akartam elvenni tőled az apádat.

– Neked saját üzleted van, házad van, és mindenki csodál téged! Én meg még mindig albérletben lakom, és minden egyes pesót kétszer meg kell gondolnom, mielőtt elköltöm!

– És ezért döntöttél úgy, hogy tönkreteszed az életemet?

Ökölbe szorította a kezét.

– Rogelio azt akarta, hogy eladd az üzletet. Csak meg kellett értetnünk veled, hogy már nem bírsz mindennel egyedül.

– Ő adta oda neked a kulcsaimat?

Patricia hallgatott.

Ebben a pillanatban Ernesto bácsi lépett mellénk.

– Válaszolj neki, lányom!

Olyan határozottan beszélt, hogy Patricia lehajtotta a fejét.

– Igen.

Az apósom mély levegőt vett.

– És te engedted le az üzemanyagot az áramfejlesztőből?

– Vizet öntöttem bele, hogy ne működjön! De nem gondoltam, hogy ekkora baj lesz belőle!

Hitetlenkedve néztem rá.

– Tudtad, hogy háromszáz gyerek várja ezeket az ajándékokat.

Patricia sírni kezdett.

– Csak azt akartuk, hogy végre bezárd azt az átkozott pékséget!

Ernesto bácsi megtámaszkodott az ajtófélfában.

– Patricia, attól, hogy boldogtalan vagy a saját életedben, még nincs jogod tönkretenni valaki másét.

A lánya válaszolni akart, de ő folytatta.

– A szemközti gyógyszertár biztonsági őre látta, hogy tegnap éjjel bejöttél ide. Már beszéltem vele. Biztonsági kamerák is vannak, amelyek felvételei bizonyíthatják, mi történt.

A sógornőm halálsápadt lett.

– Apa…

– Meg fogod téríteni a kárt. Ha pedig nem teszed, Elena eldöntheti, hogy feljelentést tesz-e ellened.

Patricia búcsú nélkül távozott.

De a legszörnyűbb felfedezés még hátravolt.

Reggel hét óra húsz perckor megcsörrent a telefonom.

Az alapítvány koordinátora hívott.

– Elena asszony! Hála Istennek, hogy felvette!

– Jó reggelt! A sütemények már majdnem készen vannak.

A vonal másik végén döbbent csend támadt.

– Hogyhogy készen vannak? Maga nincs kórházban?

Egy pillanatra megszédültem.

– Kórházban?

– A férje tegnap este azt írta nekünk, hogy szívproblémája támadt, és mentőautóval kórházba szállították.

Meg kellett kapaszkodnom a pultban.

– Ez hazugság.

– Azt kérte, mondjuk le az átvételt, nehogy megzavarjuk a felépülését.

Tehát Rogelio nem elégedett meg azzal, hogy megpróbálta tönkretenni a süteményeket.

Egy újabb hazugságot is kitalált, hogy még akkor se juthassanak el a gyerekekhez, ha sikerül megmentenem őket.

– Kérem, nagyon figyeljen rám! – mondtam határozottan. – Teljesen jól vagyok, és kétszáznyolcvan sütemény készen áll az átadásra.

A koordinátor kis híján felkiáltott.

– De a szállítójárművünk már elindult a települések felé!

– Hol lesznek reggel kilenckor?

– A Zinacantepec felé vezető kijáratnál lévő benzinkúton, mielőtt rátérnek az országútra.

– Akkor ott találkozunk.

Letettem a telefont.

Rosa aggódva nézett rám.

– Mi történt?

– A férjem azt hazudta nekik, hogy kórházban vagyok. Lemondták az átvételt.

Ernesto bácsi lassan felegyenesedett.

– Akkor szükségünk lesz egy másik járműre.