Az autóm kicsi volt, és alig maradt benne benzin.
Ráadásul ennyi doboz biztosan nem fért volna el benne anélkül, hogy összenyomódjanak a sütemények.
Ekkor hirtelen eszembe jutott valami.
A hátsó ajtóban talált kulcscsomón egy teherszállító kisteherautó kulcsa is ott volt.
A jármű az apósomé volt, bár Rogelio már hónapok óta használta.
Most is az apja házánál parkolt.
– Papa, el kell hoznunk a teherautóját!
– Akkor induljunk!
Azonnal útnak eredtünk.
Csakhogy még mielőtt odaértünk volna, az autómból teljesen kifogyott a benzin.
Az út szélére kellett tolnunk, majd több utcányit gyalogolnunk.
Az apósom a karomba kapaszkodva haladt.
– Ne haragudj, kislányom. Ezek a lábak már nem igazán alkalmasak ilyen kalandokra.
– Tegnap éjjel maga fél Metepecen keresztül cipelte nekem a vajat. Most rajtam a sor, hogy segítsek.
Amikor végre megérkeztünk, Rogelio a ház előtt állt.
Úgy nézett ki, mintha egész éjjel egyetlen percet sem aludt volna.
Patricia mögötte álldogált.
Amint Rogelio meglátta a kezemben a kulcscsomót, azonnal megértette, mire készülök.
A teherautó elé állt.
– Nem viszed el ezt a járművet.
Egyenesen a szemébe néztem.
– Állj félre, Rogelio!
– Nem! Most már elegem van a szeszélyeidből!
– Azok a sütemények gyerekeknek készültek.
– MINDIG MÁSOK GYEREKEI! MINDIG AZ ALKALMAZOTTAID! MINDIG MINDENKI MÁS! NEKED MINDENKI FONTOSABB, MINT A SAJÁT FÉRJED!
A hangja hirtelen elcsuklott.
– Én is szeretném látni felnőni az unokánkat, Elena!
Egyetlen pillanatra újra azt a férfit láttam magam előtt, akihez harmincnégy évvel korábban feleségül mentem.
Eszembe jutott, amikor eladtuk az első autónkat, hogy megvehessük a pékség kemencéjét.
Amikor tartotta a létrát, miközben én kifestettem az üzletet.
Amikor azt mondogatta, hogy az én kezemnek van a legszebb illata a világon, mert mindig vaníliaillatú.
És azon tűnődtem, mikor jutottunk el idáig.
Mikor lettünk abból a két szerelmes emberből két idegen, akik most ellenségként álltak egymással szemben?
– Rogelio – feleltem halkan –, én soha nem tiltottam meg neked, hogy meglátogasd Mateót. Elutazhattunk volna Monterreybe. Hosszabb időt tölthettünk volna Diegónál. Akár fel is vehettünk volna valakit, hogy kevesebbet kelljen dolgoznunk.
Kerülte a tekintetemet.
– Ez nem ilyen egyszerű.
– Nem. Ami nem volt egyszerű, az az, hogy rávegyél: adjam el azt, amit az apámtól örököltem. Ezért döntöttél úgy, hogy inkább tönkreteszed.
– Én csak azt akartam, hogy új életet kezdjünk.
– És ahhoz, hogy új életet kezdjünk, tönkre kellett tenned háromszáz gyerek ajándékát? Hazudnod kellett az egészségemről? És gyanúba kellett keverned egy ártatlan asszonyt?
Nem válaszolt.
Elővettem a kulcsait a táskámból, és letettem őket a motorháztetőre.
– Patricia bevallotta, hogy te adtad oda neki a kulcsaimat. És azt is tudom, mit mondtál az alapítványnak.
A férjem kétségbeesetten az apjára nézett.
– Apa, mondj már valamit!
Ernesto bácsi közelebb lépett.
– A teherautó az enyém, Rogelio. Állj félre!
– De apa…
– AZT MONDTAM, ÁLLJ FÉLRE!
Soha életemben nem hallottam még így beszélni a fiával.
Rogelio lassan hátrált.
Az apósom felvette a kulcscsomót, és a kezembe nyomta.
– Vidd el a járművet, Elena!
Aztán a fiához fordult.
– Te pedig összepakolod a holmidat a feleséged házában. Egyelőre meghúzhatod magad nálam, a hátsó háztartási szobában.
Rogelio döbbenten tátotta el a száját.
– Most kidobsz?
– Nem. Csak megtanítalak arra, hogy minden döntésnek következménye van.
Éreztem, hogy remegnek a lábaim.
– Rogelio, időre van szükségem. Nem akarom, hogy visszajöjj a házamba, amíg el nem döntöm, mi legyen a házasságunkkal.
A férjem lehajtotta a fejét.
Most először nem próbált vitatkozni.
Beszálltam a teherautóba.
Mielőtt elindultunk volna, Ernesto bácsi még odafordult Patriciához.
– Te pedig az utolsó pesóig megtéríted az okozott kárt.
Patricia az arcába temette a kezét.
Az apósom beült mellém az anyósülésre.
– Induljunk, kislányom! A gyerekeknek nem kell megfizetniük az én gyerekeim hibáiért.
Amikor visszaértünk a pékségbe, Rosa már gondosan szállítódobozokba rendezte a süteményeket.
Lupita az ajtóban állt.
– Kétszáznyolcvan! Háromszor is megszámoltam!
Gyorsan elkezdtük bepakolni a dobozokat.
Mindegyiken címke jelezte annak a településnek a nevét, ahová a süteményeket szánták.
Rosa átadta az utolsó ládát.
– Elena asszony, mind bent van!
Lupita finoman meghúzta a ruhám ujját.
– És az én kis nyuszim?
Leguggoltam hozzá.
– A tiéd biztonságban van a hűtőben, drágám. Az egészen különleges.
– Arra a napra, amikor anya hazajön?
– Igen, kicsim. Arra a napra, amikor anya hazajön.
A kislány elmosolyodott.
Az órámra pillantottam.
Már csak néhány perc volt kilencig.
A benzinkút felé vezettem, miközben Ernesto bácsi a dobozokra vigyázott.
Az alapítvány kisteherautója még mindig ott állt.
Egy zöld kabátos nő izgatottan integetett felénk.
– Elena asszony! Már azt hittük, nem fog ideérni!
Kinyitottam a hátsó ajtókat.
– Kétszáznyolcvan sütemény. Hússzal még tartozom.
A koordinátor végignézett a dobozokon.
Aztán szorosan átölelt.
– El sem tudja képzelni, mit tett most ezekért a gyerekekért!
Könnyek gördültek végig az arcomon.
– Csak azt szeretném, hogy tudják: újévkor is volt valaki, aki gondolt rájuk.
Óvatosan átpakoltuk a süteményeket az alapítvány járművébe.
Nem sokkal később a teherautó elindult.
Ott álltam az út szélén, és addig néztem utána, amíg el nem tűnt a távolban.
Nem sikerült megmentenem mind a háromszáz süteményt.
De valami sokkal fontosabbat sikerült megőriznem.
Valamit, amiről a férjem azt hitte, elveheti tőlem.
A méltóságomat.
Amikor visszatértem a pékségbe, Patricia várt rám.
Ezúttal már nem viselte a piros sapkáját.
A haja zilált volt, a kezében pedig egy fehér borítékot szorongatott.
– Huszonkétezer peso van benne – mondta. – Ezt a pénzt a lakásom felújítására tettem félre.
Nem nyújtottam azonnal a kezem.
– Patricia, a pénzből helyre lehet hozni az anyagi károkat. De az elveszített bizalmat nem lehet megvásárolni.
A sógornőm sírni kezdett.
– Tudom.
Letette a borítékot a pultra.
– Rogelio felhívta a gyógyszertár tulajdonosát. Megmondta neki, hogy a pékség nem eladó.
– Ezt kellett volna már az elején mondania.
Patricia bólintott.
Aztán megfordult, és vissza sem nézve távozott.
Aznap délután felhívott a fiam, Diego.
– Anya, apa mesélt valamennyit abból, ami történt.





