Édesapám műhelyének ajtaján pedig egyértelmű feszítésnyomokat fedeztem fel.
Szerencsére a megerősített zár ellenállt.
A hintaszék azonban eltűnt.
Másnap reggel a szeméttárolók mellett találtam meg.
Az egyik lába eltört, a gondosan faragott karfát pedig mély karcolások csúfították el.
Beto, a szomszédom segített felvinni a lakásba.
Miközben óvatosan a helyére állítottuk, üzenet érkezett Leticiától.
„Az a nő, aki még unokákat sem tudott adni a fiamnak, nem érdemel három hálószobát. Inkább hálásnak kellene lenned, hogy még mindig a családunk tagjának tekintünk.”
Képernyőképet készítettem az üzenetről.
Ezután elmentem édesanyámhoz, Elenához, hogy elhozzam az ingatlan tulajdoni iratait.
Már az ajtóban nyugtalanító hírrel fogadott.
– Héctor ma reggel itt járt. Azt mondta, súlyos hibát követtél el egy fordítás során, és hatalmas kártérítést kell fizetned. Háromszázezer pesót kért tőlem, állítólag azért, hogy megmentsen téged.
– Anya, semmiféle kártérítésről nincs szó.
– Sejtettem. Ezért zavartam el.
Abban a pillanatban megszólalt a telefonom.
Brenda hívott.
– Mariana, kérnem kell tőled egy szívességet. Mondd meg Gabrielnek, hogy ne rúgja ki Ivánt. Cserébe elárulok neked valamit.
Amit ezután mondott, attól teljesen ledöbbentem.
Héctornak több mint egymillió pesót kellett előteremtenie, mielőtt megkezdődött volna a művelődési központ pénzügyi ellenőrzése.
Az anyja azt tanácsolta neki, hogy adja el apám műalkotásait, majd váljon el tőlem, és követelje magának a lakás felét.
Felfordult a gyomrom.
Azonnal felhívtam Saúlt, Héctor egyik korábbi munkatársát.
Eleinte nem akart beszélni.
Amikor azonban kitartóan kérdeztem, végül bevallotta, hogy augusztusban eltűnt az önkormányzat egyik hang- és fénytechnikai berendezésegyüttese.
A hivatalos nyilvántartás szerint a felszerelés javításon volt.
Csakhogy senki sem tudta, melyik műhelyben.
Hirtelen eszembe jutott egy augusztusi este.
Héctor akkor egy állítólagos rendezvényről tért haza.
A cipőjét vastag sár borította, a ruhája pedig csuromvizes volt.
Aznap este elkérte a pincében lévő tárolónk kulcsát is.
Azt mondta, néhány autógumit szeretne ott elhelyezni.
Még aznap délután lementem a társasház pincéjébe.
A tároló ajtaján új lakat lógott.
Mivel a tároló hivatalosan is az én lakásomhoz tartozott, lakatost hívtam.
Beto elkísért, hogy tanúként jelen legyen.
Amikor kinyitottuk az ajtót, négy hatalmas fekete ládát találtunk odabent.
Mindegyik nedves volt, és rászáradt sár borította.
A ládákon önkormányzati leltári címkék szerepeltek.
Felnyitottuk őket.
Hangfalak, keverőpultok és reflektorok voltak bennük.
A víz és a korrózió súlyosan megrongálta valamennyit.
Héctor tehát nem vitte javíttatni a felszerelést.
Egyszerűen elrejtette a saját lakásunk alatt.
Lefényképeztem az összes gyári számot, majd a tárolót a saját lakatommal zártam le.
De a legrosszabb még csak ezután következett.
Egy órával később Don Octavio hívott.
Műgyűjtő volt, aki nagyon jól ismerte édesapám alkotásait.
Aggodalom csengett a hangjában.
– Mariana, a férjed szeptemberben eladott nekem egy faszobrot. Egy jaguáranyát a két kölykével. Azt állította, te engedélyezted az eladást.
Édesapám hat teljes hónapon át dolgozott azon a szobron.
Octavio megmutatta az adásvételi bizonylatot és a biztonsági kamera felvételét.
Héctor tizennyolcezer pesóért adta el.
Úgy éreztem, valami végleg összetört bennem.
Felkerestem egy ügyvédnőt, Fernanda Torrest.
Átadtam neki a tulajdoni iratokat, a fényképeket, az üzeneteket és az összegyűjtött bizonyítékokat.
Miután alaposan áttanulmányozott mindent, komolyan rám nézett.
– Mariana, a férje nem egyszerűen válni akar. Az ön vagyonát próbálja felhasználni arra, hogy eltussolja, amit a közvagyonnal művelt.
Aznap este üzenetet kaptam Héctortól.
„Holnap este nyolckor családi megbeszélés. Bocsánatot kérsz az anyámtól, beleegyezel a válásba, és aláírod a lakás felosztásáról szóló megállapodást. Ha ellenkezel, megtudod, milyen következményekkel jár.”
Mindössze ennyit válaszoltam:
„Ott leszek.”
Másnap este néhány perccel nyolc előtt érkeztem a lakásomhoz.
Odabentről nevetés hallatszott.
Beléptem.
Héctor, Leticia és egy sötét öltönyt viselő idegen férfi ült a nappaliban.
Az asztalomon válási papírok és egy ingatlan-adásvételi szerződés feküdt.
Az idegen felállt, kezet nyújtott, majd megszólalt:
– Mariana asszony, már megállapodtam a férjével a lakás rá eső felének megvásárlásáról. Már csak az ön aláírására van szükségünk.
Amikor azonban közelebbről megvizsgáltam az iratokat, valami még súlyosabbat fedeztem fel.
Az utolsó oldalon az én nevem szerepelt.
Alatta pedig egy olyan aláírás, amely megszólalásig hasonlított az enyémre.
Csakhogy én azt a dokumentumot soha életemben nem írtam alá.
3. RÉSZ
Néhány másodpercig csak meredten bámultam a hamisított aláírást.
Megdöbbentően hasonlított az enyémre. Valaki még azt az apró ívet is utánozta, amelyet mindig a vezetéknevem végére kanyarítottam.
Csakhogy én soha nem írtam alá ezt a dokumentumot.
– Ki írta ide a nevemet? – kérdeztem.
Héctor kényelmesen hátradőlt a fotelben.
– Ne kezdj megint drámázni, Mariana! Ez csak egy formaság. Mindketten tudjuk, hogy ezt a lakást a házasságunk alatt szereztük.
Leticia, az anyósom gőgösen felszegte az állát.
– A fiamnak joga van a feléhez! Inkább hálás lehetnél, amiért egyáltalán hajlandó neked meghagyni valamit!
Az idegen Ernesto Roldánként mutatkozott be.
Ingatlanbefektető volt, aki problémás tulajdoni helyzetű ingatlanok felvásárlásával foglalkozott.
– A férje megállapodott velem az ötvenszázalékos tulajdonrészének eladásáról – magyarázta. – Ha együttműködik, békésen rendezhetjük az ügyet. Ellenkező esetben kénytelen leszek bíróságon érvényesíteni a megszerzett jogaimat.
Olyan mosoly terült szét az arcán, amitől felfordult a gyomrom.
– És higgye el, asszonyom, nem szeretné megosztani ezt a lakást azokkal a bérlőkkel, akiket én szoktam beköltöztetni.
Héctor elégedetten vigyorgott.
Arra számított, hogy sírva fakadok, könyörgök neki, majd végül minden feltételébe beleegyezem.
Tizenöt év alatt megtanulta, hogy elég felemelnie a hangját, és máris eléri, amit akar.
Csakhogy azon az estén már nem ugyanaz a nő állt előtte.
– Mielőtt a pénzről beszélnénk, Roldán úr, elárulná, ki ellenőrizte az aláírásom hitelességét?





