A férfi arcáról azonnal eltűnt a mosoly.
– A férje biztosított arról, hogy ön beleegyezett az ügyletbe.
– Akkor hazudott önnek.
Elővettem a táskámból a tulajdoni lap hitelesített másolatát és a házassági vagyonjogi szerződésünket.
– A házasságunkban vagyonelkülönítés van érvényben. Ezt a lakást a saját pénzemből és az édesapámtól kapott ajándékból vásároltam. Héctor soha nem volt a tulajdonosa. Nem adhat el olyasmit, ami nem az övé.
Roldán figyelmesen átnézte a papírokat.
Az arckifejezése lassan megváltozott.
– Héctor, te azt mondtad, hogy közös vagyonotok van!
– Ő a feleségem! Tizenöt éve vagyunk házasok!
– Attól még nem leszel tulajdonos – vágta rá a férfi.
Felállt, és sietve összeszedte az iratait.
– Visszakérem azt a húszezer pesót, amit előlegként adtam neked. És soha többé ne keverj bele a problémáidba!
Mielőtt távozott volna, a hamisított szerződésre mutatott.
– Ehhez az aláíráshoz pedig semmi közöm nem akar lenni!
Amint becsukódott mögötte az ajtó, Héctor az asztalra csapott.
– Most úgy állítottál be, mintha csaló lennék!
Egyenesen a szemébe néztem.
– Ehhez egyáltalán nem volt szükséged a segítségemre.
Leticia dühösen felpattant.
– Szemtelen, hálátlan nőszemély! Mindezek után, amit ez a család érted tett!
Ekkor Héctor úgy döntött, ott támad meg, ahol szerinte a legjobban fájhat.
– Ja, egyébként beszéltem a főnököddel. Elmondtam neki, hogy mostanában teljesen kiborultál, mindenféle vádaskodásokat találsz ki, és az érzelmi problémáid miatt pihenésre lenne szükséged.
Hideg borzongás futott végig a hátamon.
Megpróbálta elvenni az otthonomat.
El akarta lopni a legféltettebb emlékeimet.
Most pedig már a munkámat is tönkre akarta tenni.
Csakhogy ebben is elszámította magát.
Megmutattam neki Arturo Beltrán mérnök, a közvetlen felettesem üzenetét.
„Mariana, aggasztó telefonhívást kaptam a férjétől. Szeretném biztosítani arról, hogy továbbra is kiválónak tartjuk a szakmai teljesítményét. Ha bármilyen zaklatás miatt jogi segítségre lenne szüksége, számíthat ránk.”
Héctor elsápadt.
– Biztosan őt is manipuláltad!
– Nem, Héctor. Egyszerűen vannak még emberek, akik megbíznak bennem.
Abban a pillanatban megszólalt a csengő.
Fernanda Torres ügyvédnő állt az ajtóban.
Még azelőtt felhívtam, hogy beléptem volna a lakásba.
– Jó estét kívánok – köszönt nyugodtan. – Az ingatlan törvényes tulajdonosának jogi képviselője vagyok. Több dolgot is tisztáznunk kell.
Leticia megpróbálta elállni az útját.
– Ez családi ügy!
– Éppen ezért vagyok itt – felelte Fernanda. – Úgy tűnik, valaki összetévesztette a családi bizalmat azzal a joggal, hogy más tulajdonával rendelkezhet.
Az ügyvédnő az asztalra helyezte a tulajdoni iratok másolatait, a banki bizonylatokat és a pincében készített fényképeket.
Héctor homlokán megjelentek az első verejtékcseppek.
Pedig a legrosszabbat még nem is látta.
Fernanda kinyitott egy dossziét, és elővette azt a bizonylatot, amelyet Don Octaviótól kaptam.
– Héctor Salgado úr, felismeri ezt az ügyletet?
Az édesapám által faragott faszobor adásvételéről szólt.
Héctor rápillantott a papírra.
– Mariana azt mondta, hogy eladhatok néhány holmit.
– Ez hazugság – válaszoltam.
Óvatosan elővettem a táskámból a két kölykével ábrázolt jaguáranya faszobrát.
Aznap reggel szereztem vissza Don Octaviótól, miután visszafizettem neki a tizennyolcezer pesót, amelyet érte adott.
Amikor az asztalra helyeztem, hirtelen újra magam előtt láttam édesapámat.
Ott ült a műhelyében, egy lámpa fényénél, és türelmesen faragta a fát.
Kilencéves voltam akkor, és egy teljes hétig betegen feküdtem.
Minden este megmutatta, mennyit haladt az alkotásával.
– Ez a jaguáranya soha nem fogja elhagyni a kölykeit – mondogatta nekem.
Héctor ezt az emléket kevesebbért adta el, mint amennyibe az egyik karórája került.
– Ez a szobor nem árucikk volt – mondtam halkan. – Hanem a gyermekkorom egy darabja.
Életemben először elcsuklott a hangom előtte.
Leticia megvetően felhorkant.
– Ugyan már! Nem kell ekkora ügyet csinálni belőle! Csak egy darab fa!
Fernanda bekapcsolta a táblagépét.
A képernyőn egy videó jelent meg, amelyet Beto, a szomszédom készített.
A felvételen tisztán látszott, amint Héctor egy fémrúddal próbálja felfeszíteni édesapám műhelyének ajtaját.
Leticia hangja is tökéletesen hallatszott.
– Erősebben, Héctor! Holnap jön a vevő, és eszünk ágában sincs engedélyt kérni Marianától!
Anyósom a szája elé kapta a kezét.
– Ezt teljesen kiragadtátok a szövegkörnyezetből!
– Az az üzenet is félreértés, amelyben azt írta, hogy egy gyermektelen nő nem érdemel három hálószobát? – kérdezte Fernanda.
Leticia ekkor végleg elvesztette a türelmét.
– Igen, ezt mondtam! És most is fenntartom! A fiam olyan nőt érdemel, aki képes gyermekeket szülni neki! Tizenöt éven át eltartott egy feleséget, aki még apává sem tudta tenni!
A szavai súlyos csendként telepedtek a nappalira.
Éveken át elképzeltem, milyen érzés lesz, amikor végre nem tűröm tovább a megaláztatásait.
Azt hittem, majd az arcába akarom ordítani az igazságot.
Most azonban csak végtelen szomorúságot éreztem.
– Nem fogok önnel arról vitatkozni, mennyit érek nőként – feleltem csendesen. – A méltóságom nem attól függ, hogy vannak-e gyermekeim.
Ekkor újra kopogtak az ajtón.
Don Ramón érkezett meg.
Az apósom még a kabátját sem vette le, amikor belépett a nappaliba.
A szeme vörös volt, a kezében pedig egy gyűrött borítékot szorongatott.
– Nekem is van mondanivalóm.
Leticia azonnal odasietett hozzá.
– Ramón, hála az égnek, hogy megjöttél! A fiunkkal szörnyű igazságtalanság történik!
A férfi finoman félretolta a kezét.
– Ne hazudj nekem többé!
Elővett egy banki bizonylatot a borítékból.
– Egy héttel ezelőtt te és Héctor háromszázezer pesót kértetek tőlem. Megesküdtetek, hogy Mariana súlyos hibát követett el a munkájában, és sürgősen pénzre van szüksége, különben beperelik.
Héctor lehajtotta a fejét.
– Apa, meg tudom magyarázni.
– Ez volt az a pénz, amit a vidéki házunk tetejének megjavítására tettem félre!
Az apósom remegő ujjal ütögette a bizonylatot.
– És most kiderül, hogy Mariana ellen soha semmiféle per nem indult!
Felém fordult.
– Bocsáss meg, lányom. Hittem nekik.
Az a szó, hogy lányom, gombócot formált a torkomban.
Don Ramón ezután a feleségére nézett.
– És van még valami, amit évek óta hallgatok anélkül, hogy valaha közbeléptem volna.





