A férfi arcáról azonnal eltűnt a mosoly.

– A férje biztosított arról, hogy ön beleegyezett az ügyletbe.

– Akkor hazudott önnek.

Elővettem a táskámból a tulajdoni lap hitelesített másolatát és a házassági vagyonjogi szerződésünket.

– A házasságunkban vagyonelkülönítés van érvényben. Ezt a lakást a saját pénzemből és az édesapámtól kapott ajándékból vásároltam. Héctor soha nem volt a tulajdonosa. Nem adhat el olyasmit, ami nem az övé.

Roldán figyelmesen átnézte a papírokat.

Az arckifejezése lassan megváltozott.

– Héctor, te azt mondtad, hogy közös vagyonotok van!

– Ő a feleségem! Tizenöt éve vagyunk házasok!

– Attól még nem leszel tulajdonos – vágta rá a férfi.

Felállt, és sietve összeszedte az iratait.

– Visszakérem azt a húszezer pesót, amit előlegként adtam neked. És soha többé ne keverj bele a problémáidba!

Mielőtt távozott volna, a hamisított szerződésre mutatott.

– Ehhez az aláíráshoz pedig semmi közöm nem akar lenni!

Amint becsukódott mögötte az ajtó, Héctor az asztalra csapott.

– Most úgy állítottál be, mintha csaló lennék!

Egyenesen a szemébe néztem.

– Ehhez egyáltalán nem volt szükséged a segítségemre.

Leticia dühösen felpattant.

– Szemtelen, hálátlan nőszemély! Mindezek után, amit ez a család érted tett!

Ekkor Héctor úgy döntött, ott támad meg, ahol szerinte a legjobban fájhat.

– Ja, egyébként beszéltem a főnököddel. Elmondtam neki, hogy mostanában teljesen kiborultál, mindenféle vádaskodásokat találsz ki, és az érzelmi problémáid miatt pihenésre lenne szükséged.

Hideg borzongás futott végig a hátamon.

Megpróbálta elvenni az otthonomat.

El akarta lopni a legféltettebb emlékeimet.

Most pedig már a munkámat is tönkre akarta tenni.

Csakhogy ebben is elszámította magát.

Megmutattam neki Arturo Beltrán mérnök, a közvetlen felettesem üzenetét.

„Mariana, aggasztó telefonhívást kaptam a férjétől. Szeretném biztosítani arról, hogy továbbra is kiválónak tartjuk a szakmai teljesítményét. Ha bármilyen zaklatás miatt jogi segítségre lenne szüksége, számíthat ránk.”

Héctor elsápadt.

– Biztosan őt is manipuláltad!

– Nem, Héctor. Egyszerűen vannak még emberek, akik megbíznak bennem.

Abban a pillanatban megszólalt a csengő.

Fernanda Torres ügyvédnő állt az ajtóban.

Még azelőtt felhívtam, hogy beléptem volna a lakásba.

– Jó estét kívánok – köszönt nyugodtan. – Az ingatlan törvényes tulajdonosának jogi képviselője vagyok. Több dolgot is tisztáznunk kell.

Leticia megpróbálta elállni az útját.

– Ez családi ügy!

– Éppen ezért vagyok itt – felelte Fernanda. – Úgy tűnik, valaki összetévesztette a családi bizalmat azzal a joggal, hogy más tulajdonával rendelkezhet.

Az ügyvédnő az asztalra helyezte a tulajdoni iratok másolatait, a banki bizonylatokat és a pincében készített fényképeket.

Héctor homlokán megjelentek az első verejtékcseppek.

Pedig a legrosszabbat még nem is látta.

Fernanda kinyitott egy dossziét, és elővette azt a bizonylatot, amelyet Don Octaviótól kaptam.

– Héctor Salgado úr, felismeri ezt az ügyletet?

Az édesapám által faragott faszobor adásvételéről szólt.

Héctor rápillantott a papírra.

– Mariana azt mondta, hogy eladhatok néhány holmit.

– Ez hazugság – válaszoltam.

Óvatosan elővettem a táskámból a két kölykével ábrázolt jaguáranya faszobrát.

Aznap reggel szereztem vissza Don Octaviótól, miután visszafizettem neki a tizennyolcezer pesót, amelyet érte adott.

Amikor az asztalra helyeztem, hirtelen újra magam előtt láttam édesapámat.

Ott ült a műhelyében, egy lámpa fényénél, és türelmesen faragta a fát.

Kilencéves voltam akkor, és egy teljes hétig betegen feküdtem.

Minden este megmutatta, mennyit haladt az alkotásával.

– Ez a jaguáranya soha nem fogja elhagyni a kölykeit – mondogatta nekem.

Héctor ezt az emléket kevesebbért adta el, mint amennyibe az egyik karórája került.

– Ez a szobor nem árucikk volt – mondtam halkan. – Hanem a gyermekkorom egy darabja.

Életemben először elcsuklott a hangom előtte.

Leticia megvetően felhorkant.

– Ugyan már! Nem kell ekkora ügyet csinálni belőle! Csak egy darab fa!

Fernanda bekapcsolta a táblagépét.

A képernyőn egy videó jelent meg, amelyet Beto, a szomszédom készített.

A felvételen tisztán látszott, amint Héctor egy fémrúddal próbálja felfeszíteni édesapám műhelyének ajtaját.

Leticia hangja is tökéletesen hallatszott.

– Erősebben, Héctor! Holnap jön a vevő, és eszünk ágában sincs engedélyt kérni Marianától!

Anyósom a szája elé kapta a kezét.

– Ezt teljesen kiragadtátok a szövegkörnyezetből!

– Az az üzenet is félreértés, amelyben azt írta, hogy egy gyermektelen nő nem érdemel három hálószobát? – kérdezte Fernanda.

Leticia ekkor végleg elvesztette a türelmét.

– Igen, ezt mondtam! És most is fenntartom! A fiam olyan nőt érdemel, aki képes gyermekeket szülni neki! Tizenöt éven át eltartott egy feleséget, aki még apává sem tudta tenni!

A szavai súlyos csendként telepedtek a nappalira.

Éveken át elképzeltem, milyen érzés lesz, amikor végre nem tűröm tovább a megaláztatásait.

Azt hittem, majd az arcába akarom ordítani az igazságot.

Most azonban csak végtelen szomorúságot éreztem.

– Nem fogok önnel arról vitatkozni, mennyit érek nőként – feleltem csendesen. – A méltóságom nem attól függ, hogy vannak-e gyermekeim.

Ekkor újra kopogtak az ajtón.

Don Ramón érkezett meg.

Az apósom még a kabátját sem vette le, amikor belépett a nappaliba.

A szeme vörös volt, a kezében pedig egy gyűrött borítékot szorongatott.

– Nekem is van mondanivalóm.

Leticia azonnal odasietett hozzá.

– Ramón, hála az égnek, hogy megjöttél! A fiunkkal szörnyű igazságtalanság történik!

A férfi finoman félretolta a kezét.

– Ne hazudj nekem többé!

Elővett egy banki bizonylatot a borítékból.

– Egy héttel ezelőtt te és Héctor háromszázezer pesót kértetek tőlem. Megesküdtetek, hogy Mariana súlyos hibát követett el a munkájában, és sürgősen pénzre van szüksége, különben beperelik.

Héctor lehajtotta a fejét.

– Apa, meg tudom magyarázni.

– Ez volt az a pénz, amit a vidéki házunk tetejének megjavítására tettem félre!

Az apósom remegő ujjal ütögette a bizonylatot.

– És most kiderül, hogy Mariana ellen soha semmiféle per nem indult!

Felém fordult.

– Bocsáss meg, lányom. Hittem nekik.

Az a szó, hogy lányom, gombócot formált a torkomban.

Don Ramón ezután a feleségére nézett.

– És van még valami, amit évek óta hallgatok anélkül, hogy valaha közbeléptem volna.