Leticia összevonta a szemöldökét.

– Miről beszélsz?

– A gyermekekről, akik Marianának soha nem születtek meg.

Héctor hirtelen felkapta a fejét.

– Apa! Ne!

De Don Ramón folytatta.

– Évekkel ezelőtt, amikor megérkeztek az orvosi vizsgálatok eredményei, Héctor bevallotta nekem, hogy nála van a termékenységi probléma. Könyörgött, hogy tartsam titokban, mert szégyellte, hogy mások megtudhatják.

Anyósom megdermedt.

– Ez nem lehet igaz.

– Mariana mindvégig védte őt, miközben te az egész család előtt megaláztad.

Héctor az arcába temette a kezét.

Én azonban semmiféle elégtételt nem éreztem.

Ez az igazság mindkettőnk számára személyes és fájdalmas volt.

Soha nem akartam fegyvert kovácsolni belőle.

De akkor végre megértettem, hogy valakit megvédeni nem jelentheti azt, hogy közben hagyom magamat tönkretenni.

Leticia lassan leült.

Életében először nem talált egyetlen szót sem, amellyel belém köthetett volna.

Fernanda kihasználta a csendet.

– Most pedig beszélnünk kell arról az önkormányzati felszerelésről, amelyet a pincében találtunk.

Héctor felkapta a fejét.

– Ennek semmi köze a házasságomhoz!

– Annál inkább köze van azokhoz az adósságokhoz, amelyeket a felesége vagyonából próbált kifizetni – válaszolta az ügyvédnő.

Megmutattam neki a négy fekete ládáról készített fényképeket.

– El akarod magyarázni, miért rejtetted el itt az önkormányzat hang- és fénytechnikai berendezéseit?

Héctor úgy bámulta a képeket, mintha a saját ítéletét látná maga előtt.

Aztán végre beszélni kezdett.

Augusztusban elvállalt egy magánmegbízást.

Egy fényűző esküvő hangosításáról kellett gondoskodnia a Valsequillo-víztározó közelében.

Pluszpénzt akart keresni, de nem volt elegendő saját felszerelése.

Ezért engedély nélkül elvitte a művelődési központ hangfalait, keverőpultjait és reflektorait.

Az éjszaka folyamán heves vihar tört ki.

A berendezéseket szállító jármű elakadt a vízpart közelében.

A rakomány egy része a vízbe zuhant, a többi pedig teljesen átázott és sáros lett.

Héctor napokon át próbálta kiszárítani a készülékeket.

Hiába.

Végül elrejtette őket a pincénkben, és hamisan azt jelentette, hogy a felszerelés javítás alatt áll.

– Több mint egymillió-kétszázezer pesót érnek azok a berendezések! – zokogta. – Fogalmatok sincs, mekkora nyomás nehezedett rám!

Hitetlenkedve néztem rá.

– És ezért úgy döntöttél, hogy eladod apám munkáit, majd elveszed tőlem az otthonomat?

– Valahogy meg kellett oldanom!

– Magadnak kerestél megoldást. Akkor is, ha ehhez az egész életemet tönkre kellett volna tenned.

Héctor sírni kezdett.

– Mariana, házasok vagyunk! Te jól keresel! A bátyádnak rengeteg pénze van! Felvehetnénk egy kölcsönt, és mindent rendbe hozhatnánk, mielőtt feljelentenek!

Ez a mondat végleg felnyitotta a szememet.

Még ebben a helyzetben sem az érdekelte, mit tett velem.

Kizárólag a saját bőrét akarta menteni.

– Nem fogok hitelt felvenni azért, hogy eltussoljam a tetteidet, Héctor.

– Most hagysz magamra, amikor a legnagyobb szükségem lenne rád?

– Te akkor hagytál magamra, amikor lecseréltetted a saját lakásom zárját.

Fernanda elmagyarázta, hogy az önkormányzati vagyonban okozott károkat hivatalosan ki kell vizsgálni, és az én lakástulajdonomat megfelelő jogalap nélkül nem lehet felhasználni ezek megtérítésére.

Azt is világossá tette, hogy feljelentést fogunk tenni a faszobor engedély nélküli eladása, a műhelyben okozott károk és az aláírásom feltételezett meghamisítása miatt.

Don Ramón hosszasan nézte a fiát.

– Az utolsó pesóig vissza fogod fizetni, amit hazugságokkal kicsaltál tőlem. És minden másért is vállalnod kell a felelősséget.

Leticia sírva fakadt.

– Mit fognak szólni az emberek, ha mindez kiderül?

Az apósom fáradtan fordult felé.

– Téged tényleg csak ez érdekel, Leticia? Hogy mit mondanak majd a szomszédok? Soha nem érdekelt, milyen szégyent és fájdalmat okoztunk Marianának!

Még azon az estén Héctor írásban elismerte, hogy a lakás kizárólag az én tulajdonom.

Vállalta, hogy kiköltözik, és megtéríti az okozott károkat.

Fernanda előkészítette a váláshoz szükséges dokumentumokat.

Amikor végül mindenki távozott, egyedül maradtam a nappaliban.

Az ablak melletti üres helyet néztem, ahol korábban apám hintaszéke állt.

Tizenöt éven keresztül azt hittem, a házasság megőrzése azt jelenti, hogy mindent eltűrök, hallgatok és újra meg újra megbocsátok.

Most már értettem, hogy összetévesztettem a szeretetet a saját méltóságom feláldozásával.

Bementem a műhelybe, és visszahelyeztem a jaguáranyát a két kölykével az üvegvitrinbe.

– Bocsáss meg, apa – suttogtam. – Túl sokáig vártam azzal, hogy megvédjem az otthonunkat.

Addig sírtam, amíg teljesen el nem fogyott az erőm.

Másnap reggel azonban olyan nyugalommal ébredtem, amilyet már nagyon régen nem éreztem.

Persze még rengeteg mindent el kellett intézni.

Clara Pineda, a művelődési központ igazgatónője egy hivatalos bizottsággal érkezett, hogy visszaszerezze az eltűnt felszerelést.

A leltári számok egyeztek.

A műszaki szakemberek megállapították, hogy a nedvesség és a korrózió súlyos károkat okozott.

Nem sokkal később hivatalos vizsgálat indult az önkormányzati vagyon engedély nélküli használata és eltitkolása miatt.

Héctort a vizsgálati eljárások idejére felfüggesztették az állásából.

Az autóját is el kellett adnia, hogy legalább elkezdhesse törleszteni a felhalmozott adósságait.

Iván követelte tőle a negyvenötezer pesó visszafizetését, amelyet a lakás állítólagos bérleti díjaként szedett be tőle.

Brenda kifizette apám hintaszékének restaurálását, és bocsánatkérő üzenetet küldött nekem.

Elfogadtam a bocsánatkérését.

De úgy döntöttem, többé nem szeretnék szoros kapcsolatban maradni vele.

Gabrielt pedig megkértem, hogy ne rúgja ki Ivánt a bátyja tettei miatt.

– Amíg rendesen végzi a munkáját, hadd tartsa meg az állását – mondtam.

Gabriel elmosolyodott.

– Neked mindig is nagyobb szíved volt, mint amekkorát ez a család megérdemelt.

– Nem értük teszem. Hanem azért, mert nem akarok bosszúálló emberré válni.

Néhány hónappal később hivatalosan is kimondták a válásunkat.

Héctor az anyjához költözött.

Az eltűnt és megrongálódott felszerelés ügyében tovább folyt a vizsgálat, én pedig minden kért bizonyítékot átadtam a hatóságoknak.

Soha többé nem adtam neki kölcsön.

És egyszer sem avatkoztam közbe, hogy megmentsem a saját döntéseinek következményeitől.