Az ügyészségnek sikerült rekonstruálnia a lány életének utolsó óráit is.
Rebeca azon a reggelen Paulina kék ruhájában hagyta el a lakását.
A nyakában ott lógott az aranylánc az apró szívmedállal.
A lábán pedig az a fekete magas sarkú cipő volt, amelyet Felipe nem ismert fel.
A haját már néhány nappal korábban rövidre vágatta és sötétre festette.
Azt tervezte, hogy a megbeszélt időpont előtt jelenik meg Felipe házánál.
De soha nem érkezett meg.
Egy López Mateos sugárút közelében felszerelt térfigyelő kamera rögzítette élete utolsó pillanatait.
Rebeca a gyalogátkelőhelynél várakozott.
A lámpa szabad jelzést mutatott a gyalogosoknak.
Ekkor megjelent egy teherautó.
A sofőr figyelmen kívül hagyta a piros lámpát.
Az ütközés azonnal véget vetett Rebeca életének.
Nem előre kitervelt gyilkosság történt.
Nem is Paulina eltüntetésére irányuló összeesküvés.
Egyszerűen egy szörnyű közlekedési baleset volt, amelyet egy ittas sofőr okozott.
A férfi letartóztatása után végzett alkoholvizsgálat is bizonyította, hogy alkoholt fogyasztott vezetés előtt.
A végzetes félreértés akkor kezdődött, amikor Rebeca táskájában megtalálták Paulina igazolványát.
De egy kérdés továbbra is megválaszolatlan maradt.
Miért vitte magával Rebeca az okmányt?
A válasz egy olyan embertől érkezett, akire senki sem számított.
Lucíának hívták.
Ő volt Rebeca nővére.
Megkérte Paulinát, hogy Camila jelenlétében beszélhessen vele.
Amikor megérkezett, a szeme vörös és duzzadt volt a sírástól.
A kezében egy vékony mappát szorongatott.
– A húgom olyan dolgokat tett, amelyeket soha nem lett volna szabad megtennie – kezdte. – Nem azért jöttem, hogy mentegetőzzek helyette. De szeretném, ha tudná, mi zajlott benne valójában.
Több üzenetet is megmutatott, amelyeket Rebeca küldött neki az elmúlt hetekben.
Az egyikben ez állt:
„Felipe folyton azt mondja, hogy a felesége tökéletes. Hogy én soha nem érhetek fel hozzá. Néha úgy érzem, még azt sem venné észre, ha egyszerűen eltűnnék.”
Egy másik üzenetben a kék ruha fényképe szerepelt.
„Felveszem a ruháit, és úgy állok elé. Tudni akarom, tényleg csak az számít-e neki, hogyan nézek ki.”
Paulina torkát fájdalmas szorítás fojtogatta.
Lucía folytatta.
– Rebeca megszállottan bizonyítani akarta Felipének, hogy ő is lehet olyan, mint ön. Mondtam neki, hogy hagyja el azt a férfit. De ő folyton azt hajtogatta, hogy Felipe egyszer majd megváltozik.
Ezután megmutatta az utolsó üzenetet, amelyet a húgától kapott.
„Terhes vagyok. Ma elmondom neki. Ha nem is fogad el engem, legalább kénytelen lesz végighallgatni.”
Lucía ekkor sírva fakadt.
– Azért vitte el a holmiját, mert át akarta venni a helyét. Még az igazolványát is magához vette. Őrültség volt, tudom. De egyikünk sem gondolta volna, hogy ilyen tragédia lesz a vége.
Paulina hosszú másodpercekig hallgatott.
Végül halkan megszólalt.
– A húgod úgy bántott meg engem, hogy szinte nem is ismert. De ez nem jelenti azt, hogy megérdemelte a halált.
Lucía még jobban sírni kezdett.
– Köszönöm, hogy ezt mondja. Vannak, akik úgy beszélnek róla, mintha valami szörnyeteg lett volna.
Paulina lassan megrázta a fejét.
– Ebben a történetben sokan hoztak rossz döntéseket. De az a férfi, aki mindkettőnket becsapott, még él. És eddig semmilyen valódi felelősséget nem vállalt azért, amit tett.
Ezek a szavak egy olyan folyamat kezdetét jelentették, amelyre Felipe soha nem számított.
Miközben kétségbeesetten próbálta visszaszerezni az irányítást, Paulina teljesen más szemmel kezdte vizsgálni a házasságát.
Camila segítségével átnézte a Felipével közösen vezetett bankszámlájuk tranzakcióit.
Ekkor havi 12 500 pesós átutalásokra bukkant egy ingatlankezelő cég javára.
Kiderült, hogy ezekkel a pénzekkel annak a lakásnak a bérleti díját fizették, amelyben Rebeca élt.
Éttermekben elköltött összegeket, szállodai számlákat és drága ajándékokat is talált.
Felipe korábban mindegyik kiadásról azt állította, hogy az üzleti partnereivel és beszállítóival kapcsolatos költség.
Hónapokon keresztül a közös pénzüket használta arra, hogy fenntartsa a szeretőjét.
Aztán hazament, és számon kérte Paulinán, miért költ annyit gyógyszerekre, vagy miért támogatja anyagilag az édesanyját.
– Nem hiszem el, hogy ennyire vak voltam – suttogta Paulina.
Camila lehajtotta a laptop fedelét.
– Nem voltál vak. Megbíztál a férjedben. Ő pedig kihasználta ezt a bizalmat.
Még azon a délutánon Paulina hívást kapott egy ismeretlen számról.
De a hangot azonnal felismerte.
– Paulina, kérlek! Látnom kell téged.
– Nincs miről beszélnünk.
– Azt hittem, meghaltál! Felfogod egyáltalán, min mentem keresztül?
Paulina rövid, keserű nevetést hallatott.
– Te? Hogy TE min mentél keresztül?
– Megmutattak nekem egy holttestet a ruháidban!
– És te azt mondtad, hogy én vagyok, pedig még csak fel sem ismertél.
Felipe elhallgatott.
– Paulina, teljesen össze voltam zavarodva.
– Annyira azért nem, hogy elfelejts érdeklődni a temetésem ára felől.
– Ezt meg ki mondta neked?
– Tudom, Felipe. És még nagyon sok mindent tudok.
A férfi hangja hirtelen megváltozott.
– Ezt férjként és feleségként kell megoldanunk.
– Erre azelőtt kellett volna gondolnod, hogy egy másik nőt hívtál a közös ágyunkba.
Paulina bontotta a hívást.
Felipe azonban nem volt hajlandó elfogadni, hogy elveszítette az uralmat a felesége felett.
Két nappal később megjelent Elena asszony házánál.
Paulina éppen az anyjával kávézott, amikor valaki erőszakosan dörömbölni kezdett a bejárati ajtón.
– Paulina! Tudom, hogy odabent vagy!
Elena dühösen felpattant.
– Takarodj el a házamtól!
– Beszélnem kell a feleségemmel!
Paulina az ablakhoz lépett.
Felipe az autója mellett állt.
Ugyanazt a fehér inget viselte, amely aznap is rajta volt, amikor megérkezett a halottasházból érkező telefonhívás.
Úgy nézett ki, mintha néhány nap alatt éveket öregedett volna.
Amikor azonban Paulina végül Camila társaságában kilépett a házból, Felipe első mondata nem bocsánatkérés volt.
Hanem szemrehányás.
– Miért nem szóltál, hogy életben vagy?
Paulina egyenesen a szemébe nézett.
– Az anyám velem volt. Az ügyészségen vallomást tettem. Te pedig túlságosan el voltál foglalva azzal, hogy egy olyan holttestet próbálj átvenni, amelyet még rendesen azonosítani sem tudtál.
– Hagytad, hogy szenvedjek!
– Felipe, hallottam, amikor Rebecát a házunkba hívtad. Hallottam, ahogy átkozódtál, amikor azt hitted, meghaltam. Mit vártál tőlem? Hogy belépjek a szobába, és megvigasztaljalak?





