1. RÉSZ
– Meghalt az édesanyja, Valdés úr! A felesége teljesen egyedül intézte a temetést, miközben maga a titkárnőjével nyaralgatott!
Alejandro Valdés földbe gyökerezett lábbal állt guadalajarai vállalatának liftje előtt.
Épp akkor érkezett vissza Punta Canából, ahol állítólag három napon keresztül egy szállodafejlesztési projekt munkálatait ellenőrizte.
Mellette ott állt Renata, a titkárnője. Napszemüvege még mindig a feje tetején pihent, arcán pedig elégedett mosoly játszott.
Ám a mosoly egyetlen pillanat alatt lehervadt, amikor Luis, az adminisztratív asszisztens kimondta ezeket a szavakat.
– Válogasd meg a szavaidat! – förmedt rá Alejandro. – Én dolgozni voltam!
Luis szeme vörös és feldagadt volt. Látszott rajta, hogy alig aludt az elmúlt napokban.
– Teresa asszony kedden szívrohamot kapott. Lucía talált rá otthon, ő hívta a mentőket, és ő kísérte be a kórházba. Egész éjszaka próbálta elérni magát. Tegnap elhamvasztottuk az édesanyját.
Alejandro elővette a telefonját.
Több tucat értesítés várakozott rajta.
Az utazás alatt azonban egyetlen hívást sem hallott.
Ekkor eszébe jutott, hogy Renata javasolta neki a „Ne zavarjanak” üzemmód bekapcsolását, nehogy bárki megzavarja őket.
Ő pedig örömmel beleegyezett.
Évek óta először élvezhetett három olyan napot, amikor nem kellett a feleségével foglalkoznia, nem kellett családi kötelezettségeket teljesítenie, és senkinek sem kellett megmagyaráznia, miért vacsorázik egy másik nővel a tengerparton.
Remegő kézzel tárcsázta Lucía számát.
A hívás azonnal hangpostára kapcsolt.
Hat évvel korábban Lucía Herrera feladott egy jól fizető állást egy tervezőirodában, hogy segítsen Alejandrónak felépíteni azt az életet, amelyről a férfi mindig is álmodott.
Nem hagyott fel teljesen a szakmájával, de saját megbízásai egyre inkább háttérbe szorultak.
A családi vacsorák, Alejandro üzleti és társadalmi kötelezettségei, valamint Teresa asszony orvosi vizsgálatai szinte minden idejét felemésztették.
Anyósa azonban mindig hálás volt érte.
Férjével ellentétben Teresa soha nem tekintette természetesnek Lucía áldozatait.
Alejandro szó nélkül elhagyta az irodaházat, autóba ült, és egyenesen zapopani otthonukhoz hajtott.
Amikor belépett, szokatlan, nyomasztó csend fogadta.
A lámpák nem égtek.
A nappaliban semmi sem mozdult.
Az étkezőasztalon ott feküdt édesanyja halotti anyakönyvi kivonata, a temetkezési vállalat számlái és egy válókereset, amelyet Lucía már aláírt.
Mellettük egy kézzel írott levél hevert.
Alejandro remegő ujjakkal emelte fel.
„Alejandro!
Édesanyád végre megpihent. Teljesítettem az utolsó kívánságát: gondoskodtam róla, hogy a hamvai a tenger közelében nyugodjanak.
Nem fogok harcolni sem a házért, sem a pénzért. Az ügyvédem minden további ügyet elintéz.
Ne keress!
Most, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád, végre megértettem, hogy nincs többé kire várnom.”
Alejandro újra és újra elolvasta az utolsó mondatot.
Nem akarta elhinni.
Lucía tényleg elment.
Abban a pillanatban megszólalt a telefonja.
A kijelzőn édesapja neve jelent meg.
Ernesto.
Alejandro felvette.
– Na, végre hazatértél a titkárnőddel töltött nászutadról? – kérdezte az apja olyan jeges hangon, amilyet Alejandro még soha nem hallott tőle.
– Apa, én nem tudtam, hogy anya ennyire rosszul van!
– Mert nem is akartad tudni! – csattant fel Ernesto. – Anyád hívott. A feleséged hívott. Még én is megpróbáltalak elérni!
Alejandro nem szólt.
– Lucía aláírta a szükséges papírokat, értesítette a családot, és egész éjszaka a sürgősségi osztály folyosóján ült. Egyedül kellett végignéznie mindent!
Az idős férfi hangja megremegett.
– Amikor anyád utoljára vett levegőt, az egyetlen fia éppen egy tengerparton koccintott egy másik nővel!
Alejandro a szék támlájába kapaszkodott.
– Apa… beszélnem kell Lucíával.
– Éveken át beszéltél hozzá úgy, hogy közben egyszer sem hallgattad meg igazán. Most legalább tartsd tiszteletben a döntését!
Alejandro válaszolni akart, de apja folytatta.
– És van még valami, fiam. Valami, amiről nem tudsz.
Hosszú, dermesztő csend következett.
– Anyád néhány perccel a halála előtt visszanyerte az eszméletét. Téged keresett. Lucía azonnal újra felhívott.
Alejandro visszafojtotta a lélegzetét.
Ernesto következő mondata pedig úgy csapott le rá, mint egy villám.
– És valaki szándékosan elutasította azt a hívást a telefonodon!
2. RÉSZ
Alejandro az egész éjszakát azzal töltötte, hogy átvizsgálta a telefonja hívásnaplóját.
Az édesanyjától, Lucíától és az apjától érkező hívások mind nem fogadottként szerepeltek.
Csakhogy ő egyetlen értesítésre sem emlékezett.
Hajnali négy órakor különös részletre bukkant.
A vállalat telefonos rendszerében több családi hívás mellett ugyanaz a megjegyzés állt:
„Asszisztensi fiókon keresztül kezelve.”
Másnap reggel Alejandro elment Lucía szüleinek házához.
Az apósa alig nyitotta résnyire az ajtót.
– Herrera úr, kérem! Tudnom kell, hol van Lucía!
Az idősebb férfi hosszan nézett rá.
– A lányom éveken át próbálta elmondani neked, hogyan érzi magát. Most már nincs szüksége a magyarázkodásodra.
Mögötte megjelent Lucía édesanyja.
Egy összegyűrt zsebkendőt szorongatott a kezében.
– Tudod egyáltalán, milyen állapotban jött haza a lányunk a kórházból? – kérdezte.
Alejandro lehajtotta a fejét.
– A cipője csupa kosz volt. Órák óta nem evett, teljesen kimerült, és mégis folyton bocsánatot kért, amiért nem tudta megmenteni Teresát.
Az asszony megtörölte a szemét.
– Tudod, mit mondtunk neki? Hogy nincs miért bocsánatot kérnie!
A hangja megkeményedett.
– Mert annak, akinek ott kellett volna lennie mellette, te voltál!
Aztán becsukták előtte az ajtót.
Nem kiabáltak.
Nem szidalmazták.
És ez a csend jobban fájt Alejandrónak minden sértésnél.
Egy héttel később telefonhívást kapott Gabriela Ortíztól, Lucía ügyvédjétől.
Gabriela közölte vele, hogy ügyfele végig akarja vinni a válást, és nem kíván személyesen találkozni vele.
Alejandro olyan gőgösen válaszolt, hogy még saját magát is meglepte.
– Lucía nem szerethet ki belőlem egyik napról a másikra! Csak azt akarja, hogy utána rohanjak, és térden állva könyörögjek neki!





