Miközben Alejandro a folyosón várakozott, megszólalt a telefonja.
Gabriela hívta.
Lucía már értesítette az ügyvédjét a történtekről.
– Lucía azon a vacsorán akarta elmondani magának, hogy gyermeket vár, amelyet maga az utolsó pillanatban lemondott – magyarázta Gabriela.
Alejandro lehunyta a szemét.
– Aztán Teresa meghalt. Lucía nem azért hallgatott a terhességéről, hogy megbüntesse magát. Időre volt szüksége, hogy eldönthesse, miként védheti meg önmagát és a gyermekét.
Alejandro az arcába temette a kezét.
Elszalasztotta a lehetőséget, hogy attól a nőtől hallhassa ezt a csodálatos hírt, akit szeretett.
És most már azt is megértette, hogy sem a bűntudata, sem a karján lévő seb nem jogosítja fel arra, hogy Lucíától a múlt elfelejtését követelje.
Amikor Lucía elhagyhatta a kórházat, megköszönte Alejandrónak, hogy segített neki.
A férfi óvatosan megkérdezte, vállalhatná-e a baba orvosi ellátásával kapcsolatos költségeket.
Lucía azt felelte, hogy mindenről Gabrielán keresztül fognak egyeztetni.
Bármilyen anyagi hozzájárulásnak tiszteletben kell tartania az ő döntéseit és a jogi megállapodásokat.
– Nem akarom, hogy pénzzel próbálj megvásárolni magadnak egy második esélyt, Alejandro.
A férfi lassan bólintott.
– Már megértettem, hogy ilyesmit nem lehet pénzért megvenni.
A következő hónapokban Alejandro hivatalos keretek között kezdett hozzájárulni a terhesgondozás költségeihez.
Felkeresett egy pszichoterapeutát.
Nem figyelte tovább Lucía életét.
És soha többé nem jelent meg nála váratlanul, engedély nélkül.
A vállalatnál zajló vizsgálat idejére lemondott vezetői feladatairól, és egy kevésbé megterhelő munkakört vállalt.
Édesapjával továbbra is nehéz volt a kapcsolata.
Néhány vasárnap Ernesto hajlandó volt leülni vele egy kávéra.
De valahányszor Teresa neve szóba került, mindketten elcsendesedtek.
Lucía sebei sem gyógyultak be egyik napról a másikra.
Voltak éjszakák, amikor meghallott egy régi dalt, amely a házasságára emlékeztette, és utána órákig feküdt ébren, a plafont bámulva.
Máskor dühöt érzett, amikor Gabriela üzenetet küldött neki a terhességgel kapcsolatos költségekről.
Nehéz volt elfogadnia, hogy életének még ezt a különleges időszakát is meg kell osztania Alejandróval.
Egy nap az édesanyja mondott neki valamit, ami hetekig ott visszhangzott a fejében.
– Kislányom, nem kell visszamenned hozzá azért, hogy bebizonyítsd, jó ember vagy.
Megfogta Lucía kezét.
– De örökké gyűlölnöd sem kell. Úgy dönts, ahogy neked és a gyermekednek a legjobb.
A terhesség harmincharmadik hetében hatalmas vihar csapott le Mazatlánra.
Az özönvízszerű esőzés miatt több út járhatatlanná vált.
Lucía éppen taxival tartott a kórházba egy ellenőrző vizsgálatra, amikor egy másik autó megcsúszott a nedves úttesten.
A jármű a taxi hátuljába csapódott.
Lucía be volt kötve.
Az ütközés után azonban erős fájdalmat érzett.
Majd megkezdődtek a méhösszehúzódások.
Azonnal a sürgősségi osztályra szállították.
Gabriela értesítette Alejandrót.
Ezúttal a férfi már az első csörgésre felvette a telefont.
Amikor a kórházba ért, az orvosi személyzet már sürgősségi császármetszésre készült.
Lucía szülei is ott voltak.
Alejandro nem rontott be parancsokat osztogatva.
Nem mutatkozott be a nő férjeként.
Csupán annyit kérdezett, szüksége van-e valakinek valamire.
Aztán ott maradt, ahol várakozásra kérték.
Az orvosok Lucía beleegyezésével készítették elő a műtétet, és tájékoztatták a családot, hogy a koraszülés miatt a babának valószínűleg újszülött-intenzív ellátásra lesz szüksége.
Három órával később megszületett egy kislány.
Apró volt, és inkubátorban kellett maradnia.
Légzéstámogatásra szorult, de az orvosok óvatosan bizakodtak.
Lucía állapota is stabil volt.
Alejandro a kórházi folyosón sírva fakadt.
Ernesto, aki időközben megérkezett Guadalajarából, leült mellé.
Apa és fia sokáig csak némán ültek egymás mellett.
Végül Ernesto megtörte a csendet.
– Anyád egész éjszaka itt maradt volna.
Alejandro bólintott.
– Tudom, apa.
Az idős férfi ránézett.
– Akkor tanulj meg te is maradni.
A hangja megenyhült.
– Akkor is, ha senki sem tapsol meg érte.
A kislány a Teresa Ana nevet kapta.
Annak a nagymamának az emlékére, akit soha nem ismerhetett meg.
Két hétig maradt az újszülöttosztályon.
Alejandro kizárólag az engedélyezett látogatási időben érkezett.
Megtanulta, hogyan kell pelenkázni egy ilyen apró kisbabát.
Figyelmesen hallgatta az ápolónők utasításait arról, hogyan tarthatja és gondozhatja biztonságosan a lányát.
És életében először nem vitatkozott minden tanáccsal.
Egyszer sem kérte Lucíát, hogy költözzön vissza hozzá.
Idővel megtanultak együttműködni szülőkként.
Eleinte csak az orvosi vizsgálatokról, időpontokról és oltásokról váltottak üzeneteket.
Később néha közösen töltöttek egy-egy délutánt a parkban.
Lucía fokozatosan észrevette, hogy Alejandro már nem ugyanaz az ember.
Nem érkezett többé állandóan késve.
Nem pillantgatott türelmetlenül az órájára.
És nem tette ki folyton a telefonját az asztalra, mintha bármelyik pillanatban érkezhetne egy hívás, amely fontosabb a saját családjánál.
Mindez azonban nem törölhette el a múltat.
Amikor Teresa Ana betöltötte az első életévét, Lucía javasolta először, hogy beszélgessenek ügyvédek és közvetítők nélkül.
– Látom, hogy megváltoztál – mondta.
Alejandro türelmesen várt.
– De nem fogok olyasmit megígérni neked, amit még nem érzek.
A férfi bólintott.
– Nem is kérem. Csak azt szeretném, hogy apaként mindig jelen lehessek a lányunk életében. Bármi történjék is kettőnk között.
Még sok hónap telt el, mire óvatosan megpróbáltak egy új kapcsolatot felépíteni.
Továbbra is külön éltek.
Világos határokat szabtak.





