Két nappal később fényképek jelentek meg az interneten Alejandróról és Renatáról a tengerparton.

A fotókat megvágott videófelvételek kísérték, amelyek azt a látszatot keltették, hogy Alejandro most mindent a titkárnőjére próbál hárítani.

A belső vizsgálat során arra utaló bizonyítékokat találtak, hogy a felvételeket egy Renatához köthető fiókból tették közzé.

A nő már azelőtt előkészítette ezt az újabb támadást, hogy felfüggesztették volna az állásából.

A botrány hamarosan eljutott a vállalat igazgatótanácsáig.

Egy befektető megszakította a folyamatban lévő tárgyalásokat.

Több fontos ügyfél magyarázatot követelt.

Alejandro önként átadta a telefonját és az e-mailjeit az ellenőrzéshez.

A fényképeket sem próbálta eltüntetni.

Amikor a tulajdonostársak elé állt, mély levegőt vett.

– Nem fogom azt állítani, hogy áldozat vagyok.

A teremben síri csend lett.

– Belementem egy kapcsolatba, amellyel elárultam a feleségemet. Elhanyagoltam az édesanyámat. És megengedtem, hogy valaki hozzáférjen olyan üzenetekhez, amelyeket nekem soha nem lett volna szabad figyelmen kívül hagynom.

Az igazgatótanács ideiglenesen megvonta tőle a vállalat képviseleti jogát.

Édesapja, aki még mindig rendelkezett egy kisebb tulajdonrésszel, szintén a döntés mellett szavazott.

Az ülés után Ernesto megállt a fia előtt.

Nem ölelte meg.

Még csak közelebb sem lépett hozzá.

– Talán megtanulsz valamit abból, hogy elveszíted a pozíciódat – mondta halkan. – De ahhoz, hogy megértsd, mi az igazán fontos, nem lett volna szabad elveszítened az anyádat.

Alejandro visszatért az üres házba.

Amikor az egyik fiókot rendezgette, megtalálta Teresa régi receptjeit.

Mellettük ott feküdt Lucía egyik jegyzetfüzete.

Az oldalakon gondosan feljegyzett emlékeztetők sorakoztak.

„Gyógyszerek kiváltása a patikában.”

„Teresát elvinni a kardiológushoz.”

„Sószegény ebédet készíteni.”

„Ellenőrizni a vérnyomását.”

Minden egyes sor azt bizonyította, milyen odaadással gondoskodott Lucía az anyósáról.

Az utolsó oldalon, amelyet még Alejandro utazása előtt írt tele, egyetlen rövid bejegyzés állt:

„Beszélni Alejandróval. Fontos hírünk van.”

A férfi hosszasan bámulta ezeket a szavakat.

Nem tudta, mire gondolhatott Lucía.

De életében először nem érezte úgy, hogy joga lenne magyarázatot követelni tőle.

Néhány hónappal később a válás hivatalosan is lezárult.

Lucía nem akart harcolni a közös vagyonért.

Nem akart tovább kötődni egy olyan házhoz sem, amelyet már régóta nem érzett az otthonának.

Alejandro elfogadta a megállapodást.

Nem próbálta megakadályozni a válást.

Amikor Gabriela átadta neki a végleges határozatot, határozottan figyelmeztette:

– Attól, hogy Lucía nem akar veszekedni, még nem jelenti azt, hogy valahol magára vár.

Eközben Lucía Mazatlánban bérelt egy kis üzlethelyiséget a tengerparti sétány közelében.

Virágkötészeti és rendezvénydekorációs műhellyé alakította.

Pontosan olyan munkával kezdett újra foglalkozni, amelyhez már évek óta szeretett volna visszatérni.

Délelőttönként menyasszonyokkal egyeztetett esküvői virágdíszekről, vagy születésnapi rendezvények dekorációját tervezte.

Délutánonként a tengerparton sétált.

Ernesto beleegyezésével Teresa hamvait egy csendes, tengerközeli temető urnafülkéjében helyezték végső nyugalomra.

Pontosan úgy, ahogy az asszony valaha szerette volna.

Egy reggelen Lucía orvoshoz ment.

Már hetek óta gyakran szédült, ezért úgy döntött, kivizsgáltatja magát.

A doktornő megerősítette azt, amit Lucía már sejtett.

Tizennégy hetes terhes volt.

Még Alejandro utazása előtt pozitív terhességi tesztet tartott a kezében.

Akkor különleges vacsorát készített, hogy elmondhassa a férjének a csodálatos hírt.

Alejandro azonban az utolsó pillanatban lemondta a közös estét.

Hiszen Renatával kellett külföldre utaznia.

Amikor Lucía az ultrahangon meglátta a méhében növekvő apró életet, és meghallotta a szívverését, kimondhatatlan boldogság öntötte el.

De a boldogságba félelem is vegyült.

Néhány enyhébb vérzés miatt a doktornő rendszeres ellenőrzést javasolt.

Lucía felhívta Gabrielát, és tájékoztatta a terhességéről.

Megállapodtak abban, hogy írásban rendezik, miként értesítik majd Alejandrót a gyermekről.

Lucía egyelőre nem akart személyesen találkozni vele.

A sors azonban másként rendelkezett.

Egy szombati napon Alejandro Mazatlánba utazott.

Egy régi üzleti partnere véletlenül megemlítette Lucía új műhelyét, anélkül hogy bármit tudott volna a történtekről.

Alejandro megtalálta az üzletet.

Hosszú ideig állt az utca túloldalán.

Nézte a kirakatot, de képtelen volt eldönteni, odamenjen-e.

Amikor meglátta, hogy Lucía bezárja az üzletet, végül úgy döntött, inkább távozik.

Ám pontosan abban a pillanatban két férfi közeledett egy motorkerékpáron.

Egyikük megpróbálta kitépni Lucía kezéből a táskáját.

A nő elvesztette az egyensúlyát, és a járdaszegélynek esett.

Az egyik támadó fenyegetően felemelte a karját.

Alejandro gondolkodás nélkül rohanni kezdett.

A támadó és Lucía közé vetette magát, majd sikerült ellöknie a férfit.

Amikor a környékbeliek észrevették a történteket és segítségért kiabáltak, a rablók elmenekültek.

Alejandro alkarján mélyebb vágás keletkezett.

De észre sem vette, hogy vérzik.

Csak Lucíát figyelte.

A nő a járdán ült, és mindkét kezével ösztönösen a hasát védte.

– Megsérültél? – kérdezte Alejandro rémülten.

Lucía felnézett rá.

– Kórházba kell mennem.

Nagyot nyelt.

– Terhes vagyok.

Alejandro úgy érezte, egy pillanatra megszűnt körülötte a világ.

Levegőt sem kapott.

Hosszú másodpercekig csak bámulta a nőt.

Lucía állta a tekintetét.

Nem keresett vigaszt.

Nem várt gyengédséget.

– Igen, Alejandro. A te gyermeked.

Aztán határozottan hozzátette:

– De nehogy azt hidd, hogy emiatt visszafogadlak az életembe férjként!

A kórházban megvizsgálták Lucíát és a magzatot.

Szerencsére a baba állapota továbbra is stabil volt.