Az ajtó mögött hallottam, ahogy a barátom azt mondja, „hullaszagom van”, mert igazságügyi orvosként dolgozom. Beléptem a születésnapi ajándékával, letettem az asztalra, és egyetlen veszekedés nélkül véget vetettem a hároméves kapcsolatunknak. Másnap még ő hencegett: „A milliomos nagybátyám hazatért Amerikából. Ha jól viselkedsz, talán még bekerülhetsz a családunkba.” Ekkor megvillant a telefonom kijelzője: „Holnap, 10:00. Anyakönyvi hivatal.” Ő pedig tovább vigyorgott, mit sem sejtve arról, hogy élete legnagyobb megaláztatása csak most kezdődik.
1. RÉSZ
Azon az estén, amikor meghallottam, hogy a barátom szerint „hullaszagom van”, valami végleg megváltozott bennem.
Többé nem szégyelltem a munkámat.
Ehelyett azt szégyelltem, hogy valaha szeretni tudtam ezt az embert.
Egy különterem ajtaja mögött álltam Guadalajara Providencia nevű városrészének egyik bárjában. Azért mentem oda, hogy meglepjem Diegót a születésnapján.
Három éve voltunk együtt, és én még mindig abban a hitben éltem, hogy tiszteletben tartja a hivatásomat és a hosszú ügyeleteimet.
Odabentről hangos nevetés hallatszott.
Az egyik barátja szólalt meg:
– Na és hol van a halottkém barátnőd?
Diego harsányan felröhögött.
– Dolgozik. Szerencsére! Valahányszor hazajön az intézetből, olyan, mintha az egész hullaház szaga ráragadt volna a bőrére. Ha nem lenne ennyire csinos, már régen szakítottam volna vele.
Egy pillanatra megdermedtem.
Aztán kinyitottam az ajtót.
A születésnapi ajándéka még mindig a kezemben volt.
Diego arca egyetlen másodperc alatt falfehérré vált.
– Vale! Csak vicceltünk!
Odamentem az asztalhoz, és nyugodtan letettem a dobozt.
– Köszönöm, hogy megkíméltél attól, hogy hozzámehessek valakihez, aki megvet engem.
Döbbenten bámult rám.
– Most komolyan? Három évet dobsz el egyetlen mondat miatt?
Egyenesen a szemébe néztem.
– Nem. Éppen megakadályozom, hogy abból a három évből harminc legyen.
A munkám soha nem valamiféle szeszély volt.
Kilencéves voltam, amikor a szüleim meghaltak egy autóbalesetben.
Az ügyet eleinte egyszerű közlekedési szerencsétlenségként kezelték. Később azonban egy igazságügyi szakértői vélemény bebizonyította, hogy a felelős vállalat súlyos műszaki hibákat titkolt el.
Azon a napon értettem meg valamit, ami később az egész életemet meghatározta.
Valakinek ki kell mondania az igazságot akkor is, amikor a halottak már nem tudnak beszélni.
Ezért választottam ezt a hivatást.
Diego mindezt pontosan tudta.
Ismerte a történetemet. Tudta, mit jelent számomra a munkám.
És mégis undorodott tőle.
Elena nagymamám, aki a baleset után felnevelt, soha nem értette, hogyan lehet bárkinek szégyellnivalója az én foglalkozásomban.
Néhány hónappal korábban elmeséltem neki, hogy Diego következetesen kerüli az intézetet, és soha nem akar meglátogatni a munkahelyemen.
Nagymama akkor határozottan rám nézett.
– Kislányom, az egy dolog, hogy nem szereti a munkádat. De az már egészen más, ha emiatt téged sem tisztel.
Én persze megvédtem Diegót.
Azt mondtam, egyszerűen érzékenyebb az ilyesmire. Idővel majd megszokja.
Most, a bárból kifelé menet minden egyes kifogás eszembe jutott, amit valaha kitaláltam a védelmében.
És ettől még jobban dühös lettem magamra, mint rá.
Ráadásul éppen aznap kaptam meg a hivatalos értesítést arról, hogy elnyertem azt az állandó állást, amelyért évek óta dolgoztam.
Életem egyik legbüszkébb napjának kellett volna lennie.
Ehelyett hagytam, hogy egy férfi véleménye miatt kisebbnek érezzem magam.
Amikor kiléptem a bárból, felhívott Marisol, a kolléganőm.
– Sírsz?
– Nem – feleltem. – Szabad vagyok.
Mivel korábban megittam két pohár bort, beleegyeztem, hogy megvárjam a sofőrt, akit Marisol rendelt nekem.
Csakhogy történt egy apró félreértés.
Rossz autóba szálltam be.
Egy fekete szedán állt meg a bár előtt.
Anélkül nyitottam ki az ajtót, hogy megnéztem volna a rendszámot.
A hátsó ülésen már ült valaki.
Egy férfi sötét öltönyben, fáradt tekintettel.
Egy pillanatig egymást néztük.
– Azt hiszem, ez nem az én autóm – szólaltam meg zavartan.
A férfi elmosolyodott.
– Szerintem sem.
Órák óta először nevettem fel.
– Tökéletes. Ennél jobban már nem is alakulhatna ez az este.
Sebastiánként mutatkozott be.
Odakint szakadt az eső, a telefonom pedig teljesen lemerült, ezért elfogadtam az ajánlatát, hogy elvisz egy darabon.
Csakhogy az elárasztott utak miatt a forgalom teljesen megbénult.
Végül abban a szállodában kötöttünk ki, ahol Sebastián megszállt, és leültünk kávézni.
Beszélgetés közben elmondtam neki, hogy igazságügyi orvos vagyok.
Nem húzta el a száját.
Nem vágott undorodó arcot.
Még csak egy rossz megjegyzést sem tett.
– Téged ez nem borzaszt el? – kérdeztem.
Rám nézett.
– Engem sokkal jobban elborzasztanak azok az élő emberek, akik mosolyognak rád, miközben kirabolnak.
Éjfélre már teljesen kijózanodtam.
Másnap reggel pedig, amikor a lakosztályában ébredtem, pontosan tudtam, hogy amit tettünk, őrültség volt.
De nem véletlen.
Felültem az ágyban.
– Ez többé nem fordul elő.
Sebastián szórakozottan rám mosolygott.
– Ugyanezt mondtad, mielőtt másodszor is megcsókoltál.
Hozzávágtam egy párnát, majd távoztam.
Néhány órával később üzenetet küldött.
A munkahelyi igazolványomat véletlenül a zakójában hagytam.
Így hát elmentem érte egy Andaresben található elegáns irodaházba.
A recepción elég volt kimondanom a nevét.
Mindenki azonnal komoly arcot vágott.
Ekkor tudtam meg, kivel is töltöttem az előző éjszakát.
Sebastián Arriaga volt a Grupo Altura alapítója, az ország nyugati részének egyik legnagyobb vállalatcsoportját irányító milliárdos üzletember.
Személyesen fogadott az irodájában.
Az igazolványomat az íróasztalra helyezte.
– Szeretnék ajánlani neked valamit.
Felvontam a szemöldökömet.
– Ha megint kávézni akarsz, ma tényleg ügyeletben leszek.
Sebastián egyenesen rám nézett.
– Gyere hozzám feleségül!
Felnevettem.
Ő viszont nem nevetett.
– Te éppen most léptél ki egy kapcsolatból. Én pedig évek óta kerülöm a komoly kapcsolatokat. De hosszú idő óta te voltál az első ember, aki úgy beszélt velem, hogy fogalma sem volt róla, ki vagyok.
– Ez nem elég ok a házasságra.
– Nem – ismerte el. – De az őszinteséggel elkezdhetjük.
Egy darabig figyeltem.
– Nem fogom otthagyni a munkámat.
– Soha nem is kérném.
– És nem leszek egy gazdag család dísztárgya sem.
Elmosolyodott.
– Egy hét alatt halálra unnám magam melletted, ha az lennél.
Hosszú másodpercekig hallgattam.
– Időre van szükségem.
– Három nap.
Aznap délután éppen Elena nagymamám házából léptem ki, amikor megláttam Diegót a kapu előtt.






