Úgy állt ott, mintha mi sem történt volna.

– Majd elmúlik ez a kis hisztid – jelentette ki lekezelően. – A családom hamarosan egészen más szintre kerül. A nagybátyám visszatért az Egyesült Államokból.

Büszkén kihúzta magát.

– Sebastián Arriaga.

Földbe gyökerezett a lábam.

Diego elégedetten elvigyorodott, mert azt hitte, lenyűgözött a bejelentésével.

– Ha mostantól rendesen viselkedsz, talán még mindig bekerülhetsz a családunkba.

Ekkor megrezzent a telefonom.

Új üzenet érkezett.

„Holnap, 10:00. Anyakönyvi hivatal. Ha még gondolkodsz rajta, tíz percig várni fogok rád.”

Lassan felemeltem a fejem, és Diegóra néztem.

Életünkben először nekem kellett visszafojtanom a nevetést.

Mert miközben ő azt hitte, a gazdag nagybátyjával sakkban tarthat engem, én már tudtam valamit, amitől hamarosan az egész családja a feje tetejére áll.

2. RÉSZ

Reggel tíz óra nyolc perckor hozzámentem a volt barátom nagybátyjához.

Nem bosszúból.

Ezt ismételgettem magamban, miközben aláírtam a házassági anyakönyvet Zapopan egyik anyakönyvi hivatalában.

Marisol volt a tanúm, Sebastián ügyvédje pedig minden egyes dokumentumot gondosan ellenőrzött.

Az aláírás előtt három feltételt szabtam.

Teljes vagyonelkülönítést akartam.

Szabadon folytathassam a hivatásomat.

És senki, még a férjem sem avatkozhatott bele az általam készített szakértői véleményekbe.

Sebastián hozzátette a saját feltételét.

– Te pedig nem használhatod a vezetéknevemet arra, hogy előnyökhöz juss.

Bólintottam.

– Megegyeztünk.

Az anyakönyvvezető felvonta a szemöldökét.

– Ilyenkor a házasulandó felek általában meg szokták csókolni egymást.

Sebastián rám pillantott.

– Szabad?

Elmosolyodtam.

– Már aláírtad.

Az igazi bonyodalmak azonban csak másnap kezdődtek.

Sebastián édesanyja, Teresa asszony családi reggelit szervezett.

Sebastiánnak előbb részt kellett vennie egy üzleti megbeszélésen, ezért megkért, hogy az ügyeletem után csatlakozzam hozzájuk.

Alig léptem be a házba, Diego máris elém állt.

– Te meg mit keresel itt?

Nyugodtan válaszoltam.

– A férjemhez jöttem.

Diego hangosan felröhögött.

Erre elővettem a házassági anyakönyvi kivonatunk hitelesített másolatát.

Elolvasta.

Az arca egy pillanat alatt elsápadt.

– Ez hamisítvány!

Ekkor megjelent az anyja, Lucía.

Kikapta a kezemből a dokumentumot, és a szemem láttára darabokra tépte.

– Takarodj innen, mielőtt hívom a biztonságiakat!

– Erre nem lesz szükség.

A hang a terasz felől érkezett.

Sebastián volt az.

Odajött hozzám, majd a húgára nézett.

– Miért tépted szét a feleségem házassági anyakönyvi kivonatát?

Diego arcából teljesen kifutott a vér.

– A… feleséged?

A következő pillanatban Teresa asszony is megjelent.

– Valeria a menyem?

Sebastián bólintott.

– Tegnap óta.

Legnagyobb meglepetésemre az idős asszony egyáltalán nem háborodott fel.

Ellenkezőleg.

Magához ölelt, mintha már hónapok óta rám várt volna.

Aztán fiára nézett, egyszerre megkönnyebbülten és szemrehányóan.

– Harminchat éve azt hajtogatod, hogy egyetlen nő sem tud meggyőzni a házasságról, erre most megnősülsz anélkül, hogy szólnál az anyádnak!

Sebastián elmosolyodott.

– Ha előre szólok, már azelőtt megszervezed az esküvőt, hogy Valeria meggondolhatná magát.

– Még mindig megszervezhetem!

Ekkor Diego elveszítette az önuralmát.

– DE HÁT Ő AZ ÉN BARÁTNŐM VOLT!

Sebastián szeme sem rebbent.

– Tudom.

Mint később kiderült, a házasságunk előtt megkérte az ügyvédjét, hogy ellenőrizze a személyazonosságomat.

Így természetesen a Diegóval való korábbi kapcsolatomról is tudomást szerzett.

Lucía hitetlenkedve meredt rá.

– És ennek ellenére feleségül vetted?

Sebastián nyugodtan felelt.

– Pontosan azért, mert alaposan utánanéztem a dolgoknak, mielőtt aláírtam volna.

Diego fenyegetően közelebb lépett hozzám.

– Csak azért csináltad, hogy megalázz!

Hűvösen ránéztem.

– Ne hízelegj magadnak. Nem vagy ennyire fontos.

A reggeli alatt Lucía megpróbálta fenntartani az udvariasság látszatát.

De a haragja mögött sokkal több húzódott meg puszta személyes ellenszenvnél.

Amióta Sebastián visszatért Mexikóba, Diego fűnek-fának azzal dicsekedett, hogy a nagybátyja finanszírozni fogja a családi vállalkozás terjeszkedését, őt pedig vezető pozícióba juttatja.

A házasságunk az ő szemükben ezt a kiváltságos kapcsolatot veszélyeztette.

Lucía erőltetett mosollyal fordult hozzám.

– Mondd csak, tényleg képes vagy jóízűen enni, miután egész nap holttesteket boncolsz?

Letettem a villámat.

– Igen. Sokkal nehezebb úgy enni, hogy az ember előtte bizonyos beszélgetéseket hallgat végig.

Teresa asszony hangosan letette a kanalát.

– Valeriának legalább van tisztességes hivatása. Ezt nem mondhatom el mindenkiről, aki évek óta arra vár, hogy Sebastián majd megoldja helyette az életét.

Diego összeszorította az állkapcsát.

Két nappal később váratlanul megjelent az intézetben.

– Hagyd el a nagybátyámat, és visszafogadlak!

Döbbenten néztem rá.

– Tessék?

– Elismerem, hogy hibáztam. Megtarthatod a munkádat.

Gúnyosan elmosolyodtam.

– Milyen nagylelkű vagy!

Közelebb hajolt.

– Nem szereted azt a férfit.

– És még ha igazad is lenne, attól téged akkor sem szeretlek.

Az egója ezt a választ képtelen volt elviselni.

Ugyanazon a héten Teresa asszony újabb közös vacsorához ragaszkodott.

Lucía ezúttal feltűnően kedves volt.

Diego pedig még „nénikémnek” is szólított.

És furcsa módon ettől sokkal jobban nyugtalankodni kezdtem, mint bármelyik korábbi sértésétől.

Közvetlenül a desszert előtt Lucía megkérte a személyzetet, hogy hozzanak nekem egy különleges, „üdvözlő” gyógyteát.

A kezembe vettem a csészét.

A fahéj illata alatt valami szokatlan, gyógyszerre emlékeztető szagot éreztem.

Nem ittam bele.

Lucía figyelt.

– Valami baj van?

– Talán semmi.

Diego megvetően felhorkant.

– Már megint mindent túldramatizálsz!

Felé nyújtottam a csészét.

– Akkor idd meg te!

Lucía azonnal felcsattant.

Túl gyorsan.

– NE!

A szobára dermedt csend ereszkedett.

Sebastián kivette a kezemből a csészét.

– Ebből senki nem iszik.

Az ügyvédje hivatalosan dokumentálta a minta átadását egy magánlaboratóriumnak.

Másnap megérkezett az eredmény.

A teában olyan gyógyszerhatóanyag volt, amelynek semmi keresnivalója nem lett volna benne, és súlyos mérgezést okozhatott.

Lucía megpróbálta a konyhai személyzetre hárítani a felelősséget.

Senki sem hitt neki.

Sebastián megtiltotta, hogy a nő a továbbiakban látogassa az otthonunkat, és megkérte az ügyvédjét, hogy őrizze meg a laboratóriumi jelentést, hátha később szükség lesz rá az ügyészségi eljárásban.

Aznap este Teresa asszony felhívott.

Szégyenkezés érződött a hangján.

– Nem fogom kérni, hogy felejtsd el, ami történt. Csak azt szeretném, ha tudnád, hogy ebben a családban senkinek sincs joga veszélybe sodorni téged.