Az igazgató megtagadta.

– Ha ennyire elégedetlen, bármikor felmondhat!

Egyenesen a szemébe néztem.

– Ha el akar bocsátani, tegye meg hivatalos úton. Önkéntes felmondást nem fogok aláírni.

Ekkor Camila megjelent a folyosón.

Gúnyosan elmosolyodott.

– Egyszerűen képtelen vagy veszíteni.

Felé fordultam.

– Dehogynem. Tudok veszíteni. Amit nem viselek el, az az, amikor egy versenyben te már eleve egy méterrel a célvonal előtt állsz.

A vita egyre hevesebbé vált.

Aztán hirtelen Sebastián lépett be a folyosóra.

Mellette az ügyvédje állt, kezében egy vastag iratmappával.

Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.

– Te meg mit keresel itt? – kérdeztem.

Sebastián teljes nyugalommal válaszolt.

– Ellenőrzöm, hogy betartják-e az adományozási szerződés feltételeit.

Az igazgató nagyot nyelt.

Sebastián felé fordult.

– Nem azért jöttem, hogy díjat követeljek a feleségemnek. Azt szeretném megtudni, miért fogadtak el olyan támogatást, amely ellenőrizhető értékelési feltételekhez kötött, ha utána még a kiválasztási kritériumokat sem hajlandók bemutatni.

Döbbenten néztem a férjemre.

– Te ezért adományoztál tízmillió pesót?

– A felszerelések korszerűsítésére.

– Sebastián!

Ártatlan arccal folytatta:

– És talán egy kicsit azért is, mert azt mondtad, mennyire fontos neked ez az elismerés.

Megráztam a fejem.

– Te teljesen túlzásokba esel!

Az ügyvéd ekkor elmagyarázta, hogy szerződésszegés esetén a Grupo Altura akár a teljes támogatás visszafizetését is követelheti.

Én azonban mást akartam.

– Nem akarom azért megkapni ezt a díjat, mert a felesége vagyok. Ismételjék meg az eljárást egy független bizottsággal, és hozzák nyilvánosságra az értékelési szempontokat.

Így is történt.

Három héttel később megnyertem az elismerést.

Camila a harmadik helyen végzett.

És az az oklevél életemben először valóban azt jelentette, amit jelentenie kellett.

Nem azért, mert Sebastián megvásárolta nekem.

Hanem mert a beavatkozása végül rákényszerítette az intézetet, hogy felülvizsgáljon egy olyan rendszert, amely évek óta többre értékelte a családneveket, mint a valódi teljesítményt.

Eközben a Diego elleni nyomozás is előrehaladt.

Bírói engedéllyel szakértők vizsgálták át a telefonját.

Olyan üzeneteket találtak benne, amelyekben Diego azt írta, hogy „meg kell tanulnom, mennyibe kerül őt megalázni”.

Emellett kapcsolatban állt egy férfival, aki abból élt, hogy adósokat félemlített meg.

Ezt a második férfit egy másik ügyben őrizetbe vették.

A kihallgatásán elmondta, hogy Diego pénzt ajánlott neki azért, hogy „jól rám ijesszen” azon a napon, amikor meglátogatom a nagymamámat.

Nem sokkal később Lucía jelent meg nálam.

Nem kért bocsánatot.

Még csak meg sem próbálta.

– Győzd meg Sebastiánt, hogy intézze el, hogy ejtsék az egész ügyet! Diego a fiam!

Hűvösen néztem rá.

– Én pedig az a nő vagyok, akit a fia kétszer is megpróbált megtámadtatni.

Lucía szeme villámokat szórt.

– Fogalmad sincs, mire képes egy anya a gyermekéért!

Lassan a hasamra helyeztem a kezem.

– De igen. Most már pontosan tudom. És éppen ezért azt is tudom, hogy szeretni a gyermekünket nem azt jelenti, hogy segítünk neki elmenekülni a tettei következményei elől.

Lucía sírva távozott.

Teresa asszony viszont egészen más döntést hozott.

Önként megjelent az ügyészségen, és beszámolt a megmérgezett teával történtekről.

Átadta a családtagok közötti üzenetváltásokat, és hagyta, hogy a hatóságok állapítsák meg, kit milyen felelősség terhel.

Ettől kezdve Lucía ellen is nyomozás folyt.

Semmi nem oldódott meg egyik napról a másikra.

Voltak meghallgatások.

Szakértői vizsgálatok.

Ügyvédi egyeztetések.

Bírósági intézkedések.

És persze heves családi veszekedések.

Néhány rokon azt hajtogatta, hogy Sebasti ánnak „családon belül” kellene rendeznie a dolgot, nehogy botrány legyen belőle.

Én azonban határozottan elutasítottam ezt.

Ha egy befolyásos családnév elegendő lett volna ahhoz, hogy egyetlen telefonhívással eltüntessenek egy ilyen ügyet, akkor minden, amit egész szakmai életemben a tisztességes eljárásokért tettem, hazugsággá vált volna.

Négy hónappal később megtartottuk a hivatalos esküvői ünnepségünket.

Akkor már valamivel több mint öt hónapos terhes voltam.

Én valami kicsit és meghittet szerettem volna.

Sebastián kétszáz embert hívott meg.

Amikor megláttam a vendéglistát, döbbenten fordultam hozzá.

– Ezt nevezed kicsinek?

Sebastián vállat vont.

– Anyám szerint igen.

Az esküvői szertartás előtt nem sokkal észrevettem, hogy Diego és Lucía belépnek a díszterembe.

Az egész testem megfeszült.

Sebastián azonnal mellém lépett.

– Nem hívtam meg őket.

Diego egyenesen felém indult.

Az arcán keserű harag ült.

– Ennek az egésznek az enyémnek kellett volna lennie!

Értetlenül néztem rá.

– Minek pontosan?

– A családnak! A pénznek! A jövőnek!

Megráztam a fejem.

– Ezek soha nem voltak a tieid, Diego. Összekeverted a támogatást azzal, hogy valami alanyi jogon jár neked.

Az arca eltorzult.

– Ha akkor nem hagytál volna el…

Félbeszakítottam.

– Azért hagytalak el, mert megvetettél.

Felcsattant.

– AZ EGÉSZ CSAK EGY VICC VOLT!

A szemébe néztem.

– Nem, Diego. Az volt az igazság, amit akkor mondtál ki, amikor azt hitted, hogy nem hallom.

Sebastián szorosan mellém állt.

Diego gyűlölettel meredt rá.

– Elvetted tőlem a barátnőmet!

A férjem hangja nyugodt maradt.

– Nem lehet elvenni valakitől egy olyan embert, aki már a saját akaratából elment.

Ekkor két nyomozó lépett oda hozzánk.

Nem volt kiabálás.

Nem volt jelenet.

Egyszerűen közölték Diegóval, hogy egy, a folyamatban lévő nyomozáshoz kapcsolódó bírói végzés alapján velük kell tartania.

Lucía közbe akart avatkozni.

Sebastián azonban megrázta a fejét.

– Vállalja a felelősséget azért, amit tett.

Diego még egyszer felém fordult.

– Most boldog vagy?

Egy pillanatra lehunytam a szemem.

Eszembe jutott az az este a bárban.

A csésze tea.

A kés.

Az ultrahangkép.

És minden egyes alkalom, amikor meg kellett védenem a hivatásomat olyan emberekkel szemben, akik csak a halált látták ott, ahol én az igazságot kerestem.

Aztán kinyitottam a szemem.

– Igen. De nem azért, mert neked most rosszul megy. Hanem azért, mert végre abbahagytam, hogy a te véleményeddel mérjem a saját életem értékét.

A nyomozók elvezették.

Húsz perccel később elkezdődött az esküvőnk.

Elena nagymamám többet sírt, mint én.

Teresa asszony egy családi emlékérmet adott át nekem.

Sebastián pedig egy dobozt nyújtott felém, tele iratokkal.