Az igazgató megtagadta.
– Ha ennyire elégedetlen, bármikor felmondhat!
Egyenesen a szemébe néztem.
– Ha el akar bocsátani, tegye meg hivatalos úton. Önkéntes felmondást nem fogok aláírni.
Ekkor Camila megjelent a folyosón.
Gúnyosan elmosolyodott.
– Egyszerűen képtelen vagy veszíteni.
Felé fordultam.
– Dehogynem. Tudok veszíteni. Amit nem viselek el, az az, amikor egy versenyben te már eleve egy méterrel a célvonal előtt állsz.
A vita egyre hevesebbé vált.
Aztán hirtelen Sebastián lépett be a folyosóra.
Mellette az ügyvédje állt, kezében egy vastag iratmappával.
Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.
– Te meg mit keresel itt? – kérdeztem.
Sebastián teljes nyugalommal válaszolt.
– Ellenőrzöm, hogy betartják-e az adományozási szerződés feltételeit.
Az igazgató nagyot nyelt.
Sebastián felé fordult.
– Nem azért jöttem, hogy díjat követeljek a feleségemnek. Azt szeretném megtudni, miért fogadtak el olyan támogatást, amely ellenőrizhető értékelési feltételekhez kötött, ha utána még a kiválasztási kritériumokat sem hajlandók bemutatni.
Döbbenten néztem a férjemre.
– Te ezért adományoztál tízmillió pesót?
– A felszerelések korszerűsítésére.
– Sebastián!
Ártatlan arccal folytatta:
– És talán egy kicsit azért is, mert azt mondtad, mennyire fontos neked ez az elismerés.
Megráztam a fejem.
– Te teljesen túlzásokba esel!
Az ügyvéd ekkor elmagyarázta, hogy szerződésszegés esetén a Grupo Altura akár a teljes támogatás visszafizetését is követelheti.
Én azonban mást akartam.
– Nem akarom azért megkapni ezt a díjat, mert a felesége vagyok. Ismételjék meg az eljárást egy független bizottsággal, és hozzák nyilvánosságra az értékelési szempontokat.
Így is történt.
Három héttel később megnyertem az elismerést.
Camila a harmadik helyen végzett.
És az az oklevél életemben először valóban azt jelentette, amit jelentenie kellett.
Nem azért, mert Sebastián megvásárolta nekem.
Hanem mert a beavatkozása végül rákényszerítette az intézetet, hogy felülvizsgáljon egy olyan rendszert, amely évek óta többre értékelte a családneveket, mint a valódi teljesítményt.
Eközben a Diego elleni nyomozás is előrehaladt.
Bírói engedéllyel szakértők vizsgálták át a telefonját.
Olyan üzeneteket találtak benne, amelyekben Diego azt írta, hogy „meg kell tanulnom, mennyibe kerül őt megalázni”.
Emellett kapcsolatban állt egy férfival, aki abból élt, hogy adósokat félemlített meg.
Ezt a második férfit egy másik ügyben őrizetbe vették.
A kihallgatásán elmondta, hogy Diego pénzt ajánlott neki azért, hogy „jól rám ijesszen” azon a napon, amikor meglátogatom a nagymamámat.
Nem sokkal később Lucía jelent meg nálam.
Nem kért bocsánatot.
Még csak meg sem próbálta.
– Győzd meg Sebastiánt, hogy intézze el, hogy ejtsék az egész ügyet! Diego a fiam!
Hűvösen néztem rá.
– Én pedig az a nő vagyok, akit a fia kétszer is megpróbált megtámadtatni.
Lucía szeme villámokat szórt.
– Fogalmad sincs, mire képes egy anya a gyermekéért!
Lassan a hasamra helyeztem a kezem.
– De igen. Most már pontosan tudom. És éppen ezért azt is tudom, hogy szeretni a gyermekünket nem azt jelenti, hogy segítünk neki elmenekülni a tettei következményei elől.
Lucía sírva távozott.
Teresa asszony viszont egészen más döntést hozott.
Önként megjelent az ügyészségen, és beszámolt a megmérgezett teával történtekről.
Átadta a családtagok közötti üzenetváltásokat, és hagyta, hogy a hatóságok állapítsák meg, kit milyen felelősség terhel.
Ettől kezdve Lucía ellen is nyomozás folyt.
Semmi nem oldódott meg egyik napról a másikra.
Voltak meghallgatások.
Szakértői vizsgálatok.
Ügyvédi egyeztetések.
Bírósági intézkedések.
És persze heves családi veszekedések.
Néhány rokon azt hajtogatta, hogy Sebasti ánnak „családon belül” kellene rendeznie a dolgot, nehogy botrány legyen belőle.
Én azonban határozottan elutasítottam ezt.
Ha egy befolyásos családnév elegendő lett volna ahhoz, hogy egyetlen telefonhívással eltüntessenek egy ilyen ügyet, akkor minden, amit egész szakmai életemben a tisztességes eljárásokért tettem, hazugsággá vált volna.
Négy hónappal később megtartottuk a hivatalos esküvői ünnepségünket.
Akkor már valamivel több mint öt hónapos terhes voltam.
Én valami kicsit és meghittet szerettem volna.
Sebastián kétszáz embert hívott meg.
Amikor megláttam a vendéglistát, döbbenten fordultam hozzá.
– Ezt nevezed kicsinek?
Sebastián vállat vont.
– Anyám szerint igen.
Az esküvői szertartás előtt nem sokkal észrevettem, hogy Diego és Lucía belépnek a díszterembe.
Az egész testem megfeszült.
Sebastián azonnal mellém lépett.
– Nem hívtam meg őket.
Diego egyenesen felém indult.
Az arcán keserű harag ült.
– Ennek az egésznek az enyémnek kellett volna lennie!
Értetlenül néztem rá.
– Minek pontosan?
– A családnak! A pénznek! A jövőnek!
Megráztam a fejem.
– Ezek soha nem voltak a tieid, Diego. Összekeverted a támogatást azzal, hogy valami alanyi jogon jár neked.
Az arca eltorzult.
– Ha akkor nem hagytál volna el…
Félbeszakítottam.
– Azért hagytalak el, mert megvetettél.
Felcsattant.
– AZ EGÉSZ CSAK EGY VICC VOLT!
A szemébe néztem.
– Nem, Diego. Az volt az igazság, amit akkor mondtál ki, amikor azt hitted, hogy nem hallom.
Sebastián szorosan mellém állt.
Diego gyűlölettel meredt rá.
– Elvetted tőlem a barátnőmet!
A férjem hangja nyugodt maradt.
– Nem lehet elvenni valakitől egy olyan embert, aki már a saját akaratából elment.
Ekkor két nyomozó lépett oda hozzánk.
Nem volt kiabálás.
Nem volt jelenet.
Egyszerűen közölték Diegóval, hogy egy, a folyamatban lévő nyomozáshoz kapcsolódó bírói végzés alapján velük kell tartania.
Lucía közbe akart avatkozni.
Sebastián azonban megrázta a fejét.
– Vállalja a felelősséget azért, amit tett.
Diego még egyszer felém fordult.
– Most boldog vagy?
Egy pillanatra lehunytam a szemem.
Eszembe jutott az az este a bárban.
A csésze tea.
A kés.
Az ultrahangkép.
És minden egyes alkalom, amikor meg kellett védenem a hivatásomat olyan emberekkel szemben, akik csak a halált látták ott, ahol én az igazságot kerestem.
Aztán kinyitottam a szemem.
– Igen. De nem azért, mert neked most rosszul megy. Hanem azért, mert végre abbahagytam, hogy a te véleményeddel mérjem a saját életem értékét.
A nyomozók elvezették.
Húsz perccel később elkezdődött az esküvőnk.
Elena nagymamám többet sírt, mint én.
Teresa asszony egy családi emlékérmet adott át nekem.
Sebastián pedig egy dobozt nyújtott felém, tele iratokkal.





