Gyanakodva néztem rá.

– Ne mondd, hogy már megint vettél egy vállalatot!

Elmosolyodott.

– Rosszabb.

Kinyitottam a dobozt.

Benne egy, a születendő lányunk számára létrehozott vagyonkezelői alap dokumentumai és a családi vagyon védelmét biztosító iratok voltak.

Lassan visszacsuktam a fedelet.

– Nincs szükségem a pénzedre ahhoz, hogy szeresselek.

Sebastián megfogta a kezem.

– Pontosan ezért merem rád bízni a pénzemet.

Néhány hónappal később Diegót hivatalosan büntetőeljárás alá vonták, miközben az ügyében tovább folytak az eljárások.

Lucíának is szembe kellett néznie a saját jogi következményeivel.

Sebastián világossá tette, hogy egyetlen befolyásos kapcsolatát sem fogja felhasználni sem arra, hogy megmentse őket, sem arra, hogy szándékosan ártson nekik.

Én tovább dolgoztam, amíg az orvosom azt nem tanácsolta, hogy vegyek vissza a tempóból.

A kiemelkedő igazságügyi szakértői munkáért kapott oklevelemet az irodám falára akasztottam.

Nem a közös nappalinkba.

Amikor megszületett a kislányunk, Sebastián azt szerette volna, ha egy teljes évig otthon maradok vele.

Én négy hónapba egyeztem bele.

Tárgyaltunk.

Ahogy mindig.

Mert így működött a házasságunk.

Sebastián időnként minden problémát pénzzel akart megoldani.

Én pedig néha makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy mindennel egyedül birkózzak meg.

Mindkettőnknek meg kellett tanulnunk valamit.

A szeretet nem azt jelenti, hogy a másikat minden nehézségtől megmentjük.

És azt sem, hogy arra kérjük, legyen kisebb, halkabb, kevésbé ambiciózus, vagy adjon fel valamit önmagából, csak azért, hogy mi kényelmesebben érezzük magunkat.

Egyik este, amikor a kislányunk már békésen aludt, Sebastián váratlanul megkérdezte:

– Megbántad valaha, hogy azon az estén rossz autóba szálltál?

Elmosolyodtam.

– Az autót? Nem.

Közelebb hajolt.

– És Diegót?

Egy pillanatra elgondolkodtam.

– Őt sem.

Sebastián összevonta a szemöldökét.

– Ez egyáltalán nem tetszik.

Felnevettem.

– Ha soha nem találkoztam volna valakivel, aki megvetette mindazt, ami vagyok, talán soha nem értettem volna meg igazán, milyen értékes az az ember, aki mindezt tisztelni tudja.

Sebastián gyengéden megfogta a kezem.

– Akkor tulajdonképpen meg kellene köszönnöm neki.

Rémülten néztem rá.

– Eszedbe se jusson!

Mindketten nevetni kezdtünk.

Én nem azért mentem hozzá Sebastiánhoz, hogy bosszút álljak Diegón.

És Sebastián sem azért választott engem, hogy szembeszálljon a családjával.

Azért választottuk egymást, mert egy olyan világban, ahol mindenki meg akarta mondani a másiknak, milyennek kellene lennie, mi voltunk az elsők, akik nem követelték egymástól, hogy változtassanak a hivatásukon, a múltjukon vagy az álmaikon.

A pénz sok mindent megoldott.

A befolyás bizonyos ajtókat megnyitott.

De ami valóban összetartotta a házasságunkat, az sokkal kevésbé volt látványos.

A világosan meghúzott határok.

A kellemetlen, mégis őszinte kérdések.

A saját döntéseink.

És az a szokásunk, hogy a látszat helyett inkább a tényeknek hittünk.

Talán éppen ezért dolgozom még mindig igazságügyi orvosként.

Mert legyen szó egy hullaházról vagy egy családról, van valami, amit az évek során megtanultam.

Az igazság szinte soha nem az, amit első pillantásra látunk.

Meg kell keresnünk.